Semmi nem változott húsz résszel odébb… (Spawn 9-10.)

A kilencedik.hu háttérből irányító alienje predátorként rabolja végig a kiadókat recenziós példányokért. A véres kalapból (pl. Warhammer 40K, Saga, Blacksad, Incal) öldöklő küzdelem után nekem a Spawn 9. és 10. kötete jutott. Hogy szerencsés-e olyanra bízni a cikket, aki utoljára a Semices sztorikat olvasta, nem tudom. De lehet érdekes.

Kamasz voltam, túl Fantomon, Batman-en és Superman-en, Pókemberen, az X-menen és a Bosszú Angyalain. A Spawn meglepetésként ért, hiszen a többi képregényhez képest sokkal modernebb, mondhatni kortárs szuperhősgrafikát rejtett. Nekem mindkét Romita kedvencem, emellett imádok sok-sok rajzolót, de hevesebben dobogott a szívem, amikor megvettem az újságosnál. Nem emlékszem, hogy akkor megjelentek-e már a Pókember Todd McFarlane-s részei, de az is nagy szám volt (és mondjuk Alex Saviukhoz képest egészen semmilyen), hát még emez. A kilencvenes évek! Életem legnagyobb képregényes csalódása lett a Spawn, amint túl voltam az első számon. Szinte fulladozott az elmém. Ezt a baromságot! Tényleg ezzel a király grafikával ezt a semmitmondó, üres, elcsépelt, zagyva hülyeséget akarják eladni nekem? Dühös voltam. Csalódott.

Megvettem minden számot. Vártam, vártam a történet értelembe hajlását, de hiába. Egyre kuszább és zagyvább lett, aztán egyszerűsödött, hogy kiderüljön, az egész alapja valóban egy jó nagy hülyeség. És ezt számról számra a szánkba rágta az író.

Tényleg, egy hihetetlenül kiképzett, lélektelen zsoldost hoz vissza az élők közé, hogy a volt barátnője könnye a sírjára hullik? Eldobtam az agyam. Ennyire szirupos, gyerekes közhelyet tenni meg fő motívumnak? És hogy minden szám egy része felszínes picsogás arról, hogy valaki a pokolra jutott, és közben más keféli a csaját? Egy másik része meg zavaros történet pokol és menny összetűzéséről, miközben a sikátorban szörnyek támadják a hajléktalanokat? És ez az egész olyan lassan halad, mintha órákig akváriumot nézne az ember?

Nem ismertem, így nem tudtam megszokni a “természetfeletti képregényt”. Szellemlovas (the most supernatural superhero of all) is csak a cuccai, kisugárzása miatt tetszik, a Zarathosos rész nem érdekel, nem is fogom fel igazán. Ahogy Spawn mondja valahol az egyik képkockán: hagyjuk már ezt a sok sületlenséget, és haladjunk.

Aki látott már interjút Todd McFarlane-nel, egy teljesen öntörvényű marketingzsenit ismerhet meg. Néha nem értettem, mit beszél. Nem a szavait, az összefüggéseket. Sajátos a gondolkozásmódja.

Fő erényként kiemeli, hogy az egyik első fekete bőrű szuperhőst alkotta meg. Hogy szociálisan mindig érzékeny volt. Hogy tabukról is szólnak a képregényei.

Összesen egy szám tetszett mind közül, amit a Semic megjelentetett. Amikor a bántalmazó rendőr apukát lelövi az egyik gyereke, hogy megvédje a testvérét. Az vad volt, belemenős. Még ha közhelyes is, úgy ért, mint egy pofon. Örökre emlékezetes maradt.

Ennyit az emlékekről és prekoncepciókról. Lássuk, mire jutott Al Simmons az 51. számra, hiszen én valahol a huszadik és harmincadik között hagytam magára, talán épp Houdinivel kalandozott (és azok még viszonylag szimpatikus részek voltak).

Hah – ahogy Kovács András pajtásom szokta mondani. Visszatértem! És ép elmével megúsztam.

Semmi nem változott húsz résszel odébb. Öt fő szálon mozgatja a történetet TMF saját és Greg Capullo míves rajzait használva. Az oldalak gondosan komponáltak, sokszor telítettek, sokszor strukturájuk tölti ki a teret, nem maguk a képek, de feltétlen látványos, még ha nem is újító, hiszen az érdekesebb oldalfelépítésekkel is találkozhattunk már a hetvenes években. A rajz megint visz mindent. Viszi a hátán az öt síkot, melyek néha egybeérnek, néha elválnak egymástól, a ragasztó, ami egybeköti őket, TMF elméjéből válik ki, mint pók seggéből a fonál.

Első sík Wanda és környezete, a második Jason Wynn és környezete, a harmadik a pokol, a negyedik Sam és Twitch, az ötödik a sikátor. Ezekben jár-kel az összes szereplő, leginkább Spawn keresztül-kasul. Ezeken a helyszíneken harcolnak, filozofálnak, ordibálnak, szomorkodnak, sírnak.

A szereplők még mindig ugyanazok, mint húsz résszel ezelőtt. Miközben Spawn szorosabbra fűzi a viszonyt (nem úgy) Terry-vel, Jason tovább bonyolítja ügyleteit a pokollal és a felszíni valóság nagyhatalmaival. Szorul körülötte a hurok, még a Violator is megmondja neki, hogy sajnos ha tovább esik a népszerűsége a Spawnék robbantgatásai miatt a vevők körében, a pokol kénytelen lesz megválni a démonember szolgálataitól. Spawn folytatja pokoljárását. Sajnos a pokol, Malebolgia nagyon szeretné, hogy ismerje el, valójában élvezi a gyilkolást, éppen úgy, mint fénykorában, de Alnak már nincs vesztenivalója, illetve mégis van, Wanda meg a közös gyerek. Azért nehezen adja magát és egyre depressziósabb.

Elrabolnak egy szemtanút, Jason Wynn üzelmeinek egykori résztvevőjét, aki lapokon át semmit nem beszél, aztán meg szófosása lesz oldalakon keresztül teljesen következetlen módon. Spawn elintézi a kibermajmot, ennyi volt az oka. De ezt már megszokhattuk, hogy TMF-nél valami más a benzin, a hajtóerő, nem a következetesség. Vagyis ebben teljesen következetes.

Az apagyilkos testvérpár visszatér, példaképük, Spawn mogorván elküldi őket, aztán meg semmi nem fordul jóra, aztán kicsit mégis. Hőseink kommandóznak. Savage Dragon? Cogliostro őrzi a jövőt. Sam és Twitch új járgányt vezetnek be a történetbe. Violátor megy. Angela jön. Halad minden az öt fő szál útján, egészen az utolsó lapig, ami megint láthatóan valami oltári kicseszés lesz Al Simmons-szal.

Nosztalgiafaktor volt a történetben. Utálom, hogy minden részben, ismétlem, minden részben, mondhatnám hogy minden részben, azaz minden részben le van írva teljesen ugyanaz Spawn-ról, mindig elmondja teljesen ugyanazt az első rész óta valaki. Általában mindig más, de mivel annyi szereplő nincs, egymásnak mondják el teljesen ugyanazt minden részben. Elhiszem, hogy azt gondolja az író, hogy így bármikor be lehet kapcsolódni, hogy minden szám első szám, de szerintem már petíció is lehetett ebben az ügyben, annyira szerencsétlenül van ez így megoldva. Ez van.

A történet számomra továbbra is zagyva, de így kötetben valahogy szerethetővé válik egy idő után. Viszonylag sokat mozognak, jönnek-mennek a szereplők, gyűlnek a pokol katonái Simmons tevékenykedése nyomán. Meg hát szép, vagyis jó a rajza. Hogy mit akar ezzel TMF? Azon kívül, hogy azt mondja, a bűneink hatnak a pokolra, és a pokol visszahat ránk a mindennapokban, össze vagyunk kötve vele, és ez a mozgó spirál a romlásba visz, és a pokol és menny csatájában dőlnek el a dolgok? Fogalmam sincs, elsőre is megértettem, és nem értem, ő miért mondja el ezt minden részben.

A kemény táblás kötetek gyönyörű kiállású kiadványok. Ízlésesek, könyvespolcra valók. A belív szép, tiszta, a beírás, fordítás nem hagy maga után kívánnivalót.

A kötet hátoldalán ugyanaz a jelenség van, mint amiről írtam. Valaki még egyszer elmondja ugyanazt, amit minden füzetben elmond valaki. Szóró szóra ugyanazt.

Ne má.

Spawn Kezdetek #9-10
Infinity kiadó 2018.

Lénárd László

Facebook Hozzászólások