Sandman, Tintin, Rejtő

Az itt terítékre kerülő három kiadvány/sorozat nem biztos, hogy a tavalyi, 2009-es év néhány száz kiadványt számoló 4 képregénykiadásának legfontosabbja, azonban különös jelentőséget kölcsönöz nekik, hogy mind olyan művek magyar fordításai, illetve egy esetben újrafeldolgozása, melyek eredetijei saját korukban és környezetükben képregénytörténeti fontosságúnak bizonyultak, az eltelt évtizedek pedig nem sokat rontottak olvasmányélményükön. Persze mindezen közös jellemzőjük mellett e képregények műfajukat, olvasóközönségüket tekintve nagyon is különbözőek, így összességében három “legjobbal” jelezhetjük olvasóink felé a képregények széles műfaji, stílusbeli spektrumát.

NEIL GAIMAN: SANDMAN – AZ ÁLMOK FEJEDELME, ELSÖ KÖTET. PRELŰDÖK ÉS NOKTÜRNÖK

Az 1989 és 1996 között futó, 75 füzetet számláló The Sandman képregénysorozat főhőse egyben uralkodója és megszemélyesítése is az álom(világ)nak, egyike a hét Végtelennek és nem kisebb lény kistestvére, mint a Halál. Neve is számtalan: Álom, Orfeusz, Oneirosz, Kaickul, Álmok Királya, illetve meglepően kevés alkalommal Sandman… A történetek mindennek megfelelően félig az általunk ismert valóságban és az álmok földjén játszódnak. A teljes sorozatot 10 képregénykötet foglalja egybe, ennek első darabját olvashatjuk immár magyarul is. Ahogy a Prelűdök és Noktürnök alcím is jelzi, 8 kerek egész, mégis egymástól független történetet kapunk, melyek nem is annyira cselekményvázukban függetlenek egymástól – bár, meg kell hagyni, a történet előrehaladtával egyre halványabb a vezérfonál – hanem, ahogy azt a szerző utószavából megtudjuk, mindegyik egy-egy (képregény)műfajban történő kísérlet. A heterogén stílusválogatás így tartalmaz klasszikus és kortárs angol rémmesét, 40-es, 50-es évekbeli amerikai ponyva horrort, 40-es évek fantasyját és természetesen(?) szuperhős-képregényt, mint ahogy álmaink műfaját sem tudjuk előre megjósolni. Ez a műfaji játék talán a 80-as évek posztmodernjének Gaimanre gyakorolt hatása, mint ahogy az állandó idézetek is egyfajta dekonstruktőrre vallanak. Felidéztetnek alakok a Bibliából, ókori görög, egyiptomi, germán, ír mitológiákból, angolszász mesevilágokból, regényekből és valós történelmi alakok is. Ezeknek a megidézett alakoknak a Sandmanben gyakorta csupán külső formajegyeik, neveik utalnak eredetijeikre, azonban rendeltetésük, belső tartalmuk teljesen eltér. Hiteles művészeti érték, vagy szimpla blöff? Anélkül, hogy az első kötet alapján erre választ tudnánk adni, mindenképpen megállapíthatjuk, hogy Gaimannek és tettestársainak, Sam Kieth, Mike Dringenberg és Malcolm Jones grafikusoknak sikerül az innen-onnan összeszedegetett elemekből egy lebilincselő fantáziavilágot felépítenie, melyekbe helyezve érdekes és egyedi történeteket mesél el olvasóinak.
Neil Gaiman Sandmanje noha vitathatatlanul megújított egy képregényes műfajt, mégsem előzmények és kortársak nélküli; az 1980-as évek végére mind gyakrabban jelentek meg olyan mainstream amerikai ¬többnyire szuperhős – képregények, melyek a műfaj és az 1950-es évek óta vállalt öncenzúra határait tágították. A korszak/irányzat olyan emblematikus műveiben, mint a Batman: A sötét lovag visszatér, Batman: Az első év, a Watchmen, az erőszak és szexualitás nyíltabban ábrázoltatott, a történetek aktuális politikai, társadalmi és magánéleti témákat dolgoztak fel. A Sandman esetében a hagyományos szuperhős képregényekre való utalás valamivel bonyolultabb, mint az előbb említettek esetében. A történet inkább tekinthető fantasynak, mégis sok szállal, ironikus módon kapcsolódik az amerikai piacot meghatározó szuperhős zsánerhez (ld. a Sandman címet). Így érthető, hogy a Robert Smith-re (The Cure) és Ollókezű Edwardra hasonlító hősünk történeteire legalább annyian voltak kíváncsiak, akik egyébként nem olvasnak képregényeket, mint akik megrögzött fanatikusok.
A hazai képregénykiadást jobbára apró, lelkes kiadók képviselik, mégis a számtalan díjat besöprő Sandmant az Alexandrához tartozó Cartaphilus vállalta fel, a nem csekély számú hazai Gaiman rajongó nagy örömére. A magyar nyelvű kötetet különös gondoskodás jellemzi, Totth Benedek szépirodalmi igényű fordítása és Bárány Ferenc szerkesztő hol triviális, hol valóban érdekes jegyzetei, illetve a ki nem spórolt bevezető és utószavak különböztetik meg az utóbbi évek egyéb ként is magas színvonalú hazai képregény megjelenéseitől.

HERGÉ: TINTIN KALANDJAI

1989-ben a kissé bizarr csengésű Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat -adta ki a Tintin Kalandjai: Az egyszarvú titka című albumot, azonban a folytatásra már nem futotta. Öt évvel később már egészen más körülmények között az Egmont futott neki, hogy a világszerte népszerű sorozat itthon újabb két kötetet érjen meg (amelyből az egyik már ’89-ben is megjelent!). A 2008-as képregényfesztivál talán legnagyobb meglepetése az Egmont második Tintin nekiveselkedése volt, rögtön két kötettel. Ha azóta mindössze annyi történt volna, hogy kiadásra került a kétszer is kiadott történet folytatása, a Vörös Rackham kincse, a húsz év várakozással kellőképpen kondicionált hazai Tintin rajongók egy része már akkor is elégedett lett volna, azonban a patinás médiabirodalom hazai leányvállalata ezúttal sokkal többet tett le az asztalra; vagyis másfél év leforgása alatt nyolc albumot, amit a hírek szerint továbbiak is követnek.

A Georges Prosper Remi, azaz ismertebb nevén Hergé 1929 és 1986 között megszakításokkal futó sorozatának képregénytörténeti érdemeit nem lehet vitatni. Azon felül, hogy ezzel a sorozatával forradalmasította a képregényalkotók munkamódszerét, megteremtette a francia/belga képregényipar alapjait és önálló stílust teremtett, a képregényművészet ki¬kerülhetetlen sarokkövének számít. A Hergé által kidolgozott stílus, a ligne claire (tiszta vonal) lényege, hogy nem használ tónusvonalakat, kizárólag a kontúrokat jelöli azonos vastagságú vonalakkal. A ligne claire képregény-grafikai stílus, azonban ez a szemlélet jól jellemzi cselekményeit, karakterábrázolásait: Hergénél nincs mellébeszélés, a szereplők motivációi, jellemei általában egyértelműek, sokoldalú szereplők helyett inkább népes, tarka szereplőgárdát alkalmaz. Mind a grafika, mind az elbeszélés remekül illik a gyermek-, illetve ifjúsági irodalom elvárásaihoz, azonban a felnőttek számára is élvezhetőek a történelmi, politikai (Hergé közismerten konzervatív szemléletű) utalások, a kiváló atmoszférateremtés és a csavaros kalandtörténetek. Az eddig magyarul kiadott albumok javarészt az 1940-es, 1950-es években készültek, azonban élvezeti értékükből az eltelt évtizedek alatt keveset veszítettek. Az egyes hangsúlyosabb, merészebb kép kompozíciók most is hatásosak, pontos és precíz grafikája nem tűnik avíttnak.
A hazai kiadásra rossz szavunk nem sok lehet, a nyomdaminőség és az ár több mint elfogadható. A fordítás, leszámítva néhány anakronisztikus szófordulatot, hibát, tisztességes munka, ami a hazai gyermekképregény-piacon sajnos már nagy szónak számít.

REJTŐ – KORCSMÁROS SOROZAT: Az ELVESZETT CIRKÁLÓ

Neil Gaiman Sandmanjéhez és Hergé Tintinjéhez hasonlóan Rejtő Jenő és Korcsmáros Pál közös képregénysorozatára is igaz, hogy szerzőjük legalább annyira ismertek képregény¬kedvelők körében, mint főműveik, ami a kultikus karakterekkel benépesített képregények világában egyáltalán nem evidencia. A Rejtő-Korcsmáros páros azonban nem egy hagyományos értelemben vett alkotópáros, hiszen, mint tudjuk, Rejtő Jenő nem képregényeket írt, műveit pedig halála után majd húsz évvel kezdték el átdolgozni képregényre. Az átdolgozások forgatókönyveit. Cs. Horváth Tibor készítette, akinek munkáit joggal érte a kritika, miszerint szöveggel túlzsúfoltak, a képek, a szöveg egyenrangú partnere helyett, annak egyszerű illusztrációi. Így végső soron Cs. Horváth adaptációs képregényeire vonatkozóan tartalmaz némi igazságot Bölcs István néhány évvel ezelőtt publikált nagy port kavaró megállapítása, miszerint a “képregény lebutított műfaj a nem olvasók számára”. (Más kérdés, hogy az akkori kultúrpolitika nem engedte, hogy ebből az adaptációs irányvonalból elmozduljon az önálló érték felé, így csak sok évtizedes késéssel tudhatjuk meg, mire is képes ez a műfaj, illetve művészeti ág.) Mégis, a Rejtő regények e sajátos hazai adaptációi remekül működtek, aminek rögtön felismerhető oka a Rejtő Jenőhöz hasonlóan bohém és sokat tapasztalt Korcsmáros Pál rajzstílusa, képi világa, amelyben a hátterek és egyes szereplők képregényekben elvárható pontossággal, kevésbé absztrakt módon, míg más szereplők groteszk, karikírozott módon kerültek papírra, kevésbé közismert oka azonban, hogy más korabeli adaptációkkal ellentétben a szöveg és kép egészen egyedi módon egészítették egymást: míg a szöveg Rejtő jellegzetes eufémizmusával ír le egy-egy jelenetet, addig a képen ennek teljes ellentétét látjuk, ezzel egy ritkább, talán csak képregényben létező humorforrást fedezhetünk fel.
2003-ban, negyven évvel az eredeti Fülesbeli megjelenések után, Korcsmáros Pál unokája, Korcsmáros Gábor fejébe vette, hogy az időközben klasszikussá vált képregényeket szeretné újra kiadni, de nem fakszimile kiadásban, hanem újraszerkesztve, némileg átdolgozva, felnagyítva és kiszínezve. A munkálatokhoz (melynek teljes leírására terjedelmi okokból nem térhetünk ki) sikerült megnyernie a többek között a Kreténben bizonyító Garisa H, Zsoltot (retus, rajz, szöveg) és Varga “Zerge” Zoltánt (színek). A szövegkönyv a Cs. Horváth féle képregényekhez képest szorosabban követi az eredeti regények történetét és többet idézi a szó szerinti szövegét. Ezt az teszi lehetővé, hogy a felújítás során Garisáék további új képkockákkal egészítették ki a történeteket, a képkockákat pedig felnagyították. Ez utóbbi lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szöveg és kép által elfoglalt felületek aránya végre beálljon egy egészséges szintre, azonban ehelyett inkább még több szöveggel zsúfolták tele az oldalakat, így amellett, hogy a végeredmény néhol cséhorvátosabb Cs. Horváth Tibornál is, képregénynyelvi szempontból meglehetősen regresszív. A kép sok esetben továbbra is a leírt szöveg megismétlése, illusztrálása – és fordítva.
Az elveszett cirkáló képregényváltozatában sikerült megfelelő arányban keverni az eredeti regény ponyva, illetve szatíra jellegét, vagyis a felújított Tizennégy karátos autóval ellentétben nem csupán egy kalandtörténetet kapunk romantikával, egzotikus helyszínekkel, hanem mindazt, amivel Rejtő Jenő ezt az üres vázat kitölti és felöltözteti, legfőképpen sajátos humorát, mindent megkérdőjelező kétértelműségét.
Mindamellett, hogy egy minden további nélkül szórakoztató képregényről van szó, a mű önmagán túli jelentőségét adja a világviszonylatban is egyedi felújítási, bővítési kísérlet és az a tény, miszerint hidat képez egy ma már lenézett képregénytörténeti korszak legjobbjai és korunk képregényes igényei között, ami nem kis érdem.

Sandman – Az Álmok Fejedelme : Prelüdök és noktürnök
Írta: Neil Gaiman, Rajzolta: Sam Kieth, Mike Dringenberg, Malcolm Jones, Színek: Robbie Busch, Daniel Vozzo
Fordította: Totth Benedek
Cartaphilus könyvkiadó 2009., 244 oldal, 4480 Ft

Tintin kalandjai
Írta és rajzolta: Hergé
Fordította: Luca Anna
Egmont kiadó, 2008. májustól futó sorozat, 68 oldal, 1999 Ft/kötet

Rejtő – Korcsmáros sorozat: Az elveszett cirkáló
Írta: Rejtő Jenő nyomán Garisa H. Zsolt (eredeti forgatókönyv: Cs. Horváth Tibor)
Rajzolta: Korcsmáros Pál, Garisa H. Zsolt
Kiadó: Képes Kiadó, 2009., 74 oldal, 1990 Ft

Szabó Zoltán Ádám – Új könyvpiac, 2010. március, 44-45. o.