A látvány uralma – Három új képregény

A látvány uralma – Három új képregény

Alkotói segédkönyv, meseországbeli és budapesti tébolyok: a közelmúltban három igen különböző, ám szándékait tekintve egységesen komoly képregény került a boltokba.

Scott McCloud: A képregény mestersége Immár kétségtelen: Scott McCloud az amerikai képregény egyik legjelentősebb bevezetésírója (és persze rajzolója). Míg a nálunk tavaly megjelent A képregény felfedezésében választott médiuma elméletének alapjait tárta elénk a maga világos, szellemes és egyúttal gondolatokban is dús módján, A képregény mesterségében a gyakorlattal teszi ugyanezt, közel azonos nívón. Bármilyen praktikus is (a fejezetek végén hagyományos tankönyveket idéző metódussal ott szerepelnek az ajánlott feladatok), McCloud könyve nem csak leendő képregénykészítőknek szól, hiszen az ábrázolás-, valamint az elbeszéléstechnikai tanácsok egytől egyig úgy vannak megfogalmazva, hogy azok egyszersmind hozzásegítsék a tudatosabb befogadói attitűdhöz az úgynevezett laikus olvasót is.
Vannak ugyanakkor olyan témák (ilyen például az idő érzete a képregényben), amelyeket McCloud a korábbi könyvében komplexebb módon tárgyalt (hiszen akkor nem kellett fél szemmel mindig a praktikumra ügyelnie), egyéb tárgyakról (anatómia, mimika, gesztusok) pedig már bőségesen lehetnek máshonnan szerzett ismereteink. A hazai olvasó pedig joggal nehezményezheti, hogy a szerző többször is olyan könyvekhez irányít, amelyek itthon elérhetetlenek. McCloud rendkívül rokonszenves, ironikus tónusa, valamint az egzakt részletek közé szúrt személyes példák és szubjektív vélekedések miatt viszont szövege olyankor is hiteles és szórakoztató tud maradni, amikor csekélyebb a mélységi kiterjedése. Szerzőnk szigorúan a képregényről értekezik, referenciái is mind innen kerülnek ki (könyve egyik legjobb vonása, hogy lapjain tengernyi alkotóval lehet megismerkedni), olykor viszont hirtelen kiszélesedik a horizont: kötet végi esszéjében a négy alkotói eszmény tárgyalásakor mindössze hat oldalon képes összefoglalni a művészeti gondolkodás alapvető kategóriáit úgy, hogy érvelése távolról sem felszínes vagy könnyen vitatható.
**** (Fordította: Kepes János. Nyitott Könyvműhely, 2008, 240 oldal, 2980 Ft)

Grant Morrison – Dave McKean: Arkham Elmegyógyintézet
“Dave McKean rajzaiban a formalista kísérletező kedv egyesül a mesterség és a szépség klasszicista szenvedélyével” – írja fentebb tárgyalt kötetében Scott McCloud a jeles britről, s az angolul eredetileg 1989-ben megjelent Arkham Elmegyógyintézet című Batman-történet hiánytalanul igazolja az állítást. A Sandman-képregények, valamint rocklemezek (Tori Amos, Machine Head, Stabbing Westward) borítóiról is ismerhető McKean olajpasztell (vagy csak azt mímelő?) képein az arcok fotorealisztikus kidolgozása expresszív túlzásokkal (lásd a Joker pofázmányát!) és (rém)álomszerű, diszorientatív térábrázolással elegyedik, gyomorszorító látomásairól többször is (például a tenyérátszúrás bravúros jeleneténél) Francis Baconra asszociálhatunk. A rajzoló fantáziadús és gátlástalanul sokféle panelezési technikája is elképesztő, a történet ellenben nincs az illusztrációkkal azonos nívón. A bolondokházában elsősorban elméje épségéért viaskodó sötét lovag fabulája (melybe Arkham eredettörténete keveredik) ígéretes ötlet, de Grant Morrisonnak egyrészt kevés valóban szellemes vagy meglepő gondolata van (bár Joker-értelmezése és a mű zárlata feltétlenül ilyen), másrészt az olvasót mindvégig az a kényelmetlen érzés nyomasztja, hogy a bibliai utalások és a névdobálás (Wagner, Jung, Frazer stb.) leginkább arra szolgálnak, hogy a szerző a valóságosnál jóval komolyabbnak füllenthesse írásművét. Ezzel pedig tökéletesen megfelel a giccs (hogy stílszerűen még egy nevet hajítsunk a levegőbe) Umberto Ecó-i értelemben vett fogalmának. Rajz: ***** Szöveg: *** (Fordította: Bayer Antal. Képes Kiadó, 2008, 120 oldal, 2990 Ft)

Futaki Attila – Nikolényi Gergely: Spirál
A magyar páros ambiciózus művéről sajnos körülbelül ugyanazt lehet elmondani, mint az Arkham Elmegyógyintézetről. Fájdalom, mert Futaki Attila egységesen szürkés tónusú, olykor legföljebb a vér vörösével felzaklatott, némiképp Gottfried Helnwein hatásáról árulkodó nagyszerű fotorealista akvarellképei méltóbb történetet érdemeltek volna, nem pedig egy olyan sokrétűnek szánt, de leginkább inkoherens összeomlási fabulát, amelyben egymást követik a közhelyes megfogalmazások (a főhős zárkája “rideg falai” között “felejtése börtönébe száműzi” magát, de legalább nem kínozza “többé a választás felelősségének démona”, bár végül “a közöny” “üres, emberi ronccsá” teszi). Nem beszélve a zavaró stílustörésekről: fennköltnek vágyott sorok (“Mit ér a szabadság a hús vagy a lélek akarása nélkül?”) közé a legközönségesebb fordulatok (“Nem volt új a szitu.”) ékelődnek.
A Spirált Franciaországban, Svájcban, Belgiumban és Kanadában is kiadták, számunkra azonban talán fontosabb, hogy Futaki régóta várt kilépése a nagyközönség elé egyértelmű fordulópont a magyar képregények történetében; illusztrációinak hatása borítékolhatóan jelentős lesz, és ez remek dolog. Amúgy meg a képregényekben az a nagyon jó, hogy maradéktalan élvezetükhöz általában egyáltalán nem muszáj olvasni is őket.
Rajz: ***** Szöveg: ** (Magvető, 2008, 80 oldal, 2490 Ft)

Greff András
Magyar Narancs
XX. évf. 33. szám
2008. augusztus 14
kultúra – kritika