Varró Attila: Cult-comics

Varró Attila: Cult-comics(recenzió)

Varró Attila képregényekkel foglalkozó cikkekei 2004 óta jelennek meg a Mozinet magazinban. Ezek közül került be most szám szerint huszonkilenc a Kult-comics címet viselő kötetbe, a Mozinet-könyvek nyitódarabjába. Varró Attila írásaira kivétel nélkül jellemző, hogy szembemegy a hazai entellektüel-körökben máig népszerű “A képregény az analfabéták műfaja!”-szellemiséggel. A szerző úgy kezeli a nálunk sokszor lenézett műfajt, ahogy azt tőlünk nyugatabbra fekvő, civilizált országokban szokás: a százéves mozgóképpel egyidős, emberöltőnyi tradíciókkal rendelkező, önálló művészeti ágként.

“A képregény és a film között nem nehéz analógiákat vonni: vizuális médiumok, többnyire történetközpontúak, és mindkettőnek keményen meg kellett küzdenie azért, hogy művészetként ismerjék el. Hazánkban a képregény küzdelme éppen csak elkezdődött.” – olvasható a könyv fülszövegében. És valóban: Varró Attila keresve sem találhatott volna jobb időpontot az összegyűjtött cikkek kiadásához. Az elmúlt három évben ugyanis gombamód megszaporodtak a magyar képregénykiadók. Vezetőik tanultak a rendszerváltást követő évek “Minden nyugati képregény jöhet, ami eddig tiltva volt!”-mentalitásának kudarcából, és olyan kiadványokkal igyekeztek bebetonozni magukat a piacon, amelyek biztosan népszerűnek bizonyulnak a hazai olvasóközönség körében (ezt mi sem szemlélteti jobban, mint hogy a kötet nem egy cikke mellett a górcső alá vett képregény magyar kiadásának borítója szerepel).

Ez az olvasóközönség azonban – bár első nekifutásra egy kalap alá vonható, hiszen mindegyikük buborékokban társalgó, rajzolt szereplők történeteit nézegeti a strandon, a villamoson, vagy titokban a pad alatt – nagyon differenciált. Vannak, akik továbbra is kitartanak a gyerekkorukban megszeretett rikítóruhás, felhőkarcolók közt repkedő szuperhősök mellett, és a gyakran hatvan-hetven éves múltra visszatekintő köpenyes igazságosztók (lásd Superman vagy Batman) XXI. századra hangszerelt kalandjait követelik a kiadók fórumain.

Vannak, akiket az őzikeszemű, tökéletes alakú manga-lányok (és jellegzetesen tüskés hajú, tinédzserkorú férfi megfelelőik) világa ragadott magával, ahol ugyanolyan természetes óriásrobotokban ülve dimenzióközi csillagharcosokkal verekedni, mint a 2050-es évek Mega-Tokiójában drótozott idegpályák és alkarba épített duplacsövű puskák segítségével felvenni a harcot az önbíráskodó motoros bandák, a korrupt rendőrség vagy épp egy téli álomból felzavart Mecha-Godzilla ellen.

A harmadik csoportba az európai képregények rajongói tartoznak: ők legszívesebben olcsó árfekvésű, fekete-fehér olasz fumettivel, és díjesővel elhalmozott francia kaland-képregényekkel töltenék meg a polcaikat, vagy esetleg azoknak a brit íróknak és rajzolóknak a műveivel, akik a '80-as évek derekán “az Egyesült Államokba hajózva” forradalmasították az angolszász képregény-kultúrát – és azóta is ellátják filmötletekkel a papírpénz-kötegek fölött kedélyesen szivarozgató hollywoodi producereket.

Varró Attila a Kult-comicsban mindhárom csoportnak igyekszik a kedvében járni: könyve ugyanezt a hármas csoportosítást követi. Először a képregény őshazájának is tekinthető amerikai kiadványok közül válogatja össze azokat a műveket, amelyek kitörölhetetlen nyomokat hagytak a képregényolvasók kollektív emlékezetében, majd európai vizekre, utóbb a japán kultúrkörbe vezeti át az olvasót. Teszi mindezt a korábbi filmkritikáira jellemző hallatlan szellemességgel, és lexikon-sorozatnyi tárgyi tudással. Csak két önkényesen kiragadott példa ezekre: John Constantine “az a típus, aki az apjával végző sorozatgyilkossal tervezett leszámolás előtt százfontos örömlányt rendel magának, majd hajnalban megpróbál fizetés nélkül lelépni” ill. a Nikopol-trilógia olyan, mint “a Tank Girl a fiatal Wim Wenders kezében, vagy inkább ilyen lenne Terry Gilliam álma, miután megnézte az Alphavillet-t és beleszeretett Anna Kareninába.”

Máskor az “egyszeri” olvasó alighanem szívlapáttal ütné agyon azt az írót, akiből ilyen szinten buggyan elő úton-útfélen a filmkritikus. Varró Attila írásainál viszont nyoma sincs a fennhéjázó bölcsész-kivagyiságnak. Nála az egy bekezdésbe sűrített minél több filmre és “graphic novelre” (tehát a “közönséges” képregénynél magasabb szintű esztétikai élményt kínáló alkotásra) való utalás láttán az olvasó hirtelenjében el sem tudja dönteni: a videotékába rohanjon előbb, vagy egy külföldi képregényeket is árusító boltba, hogy mihamarabb hozzájuthasson a cikkben szereplő (pop)kulturális gyöngyszemekhez, melyek eddig ki tudja miért, kimaradtak az életéből.
Varró könyvének legterjedelmesebb, amerikai szekciójában kényelmesen megfér egymás mellett a napilapok kedvelt egysorosa, a Kázmér és Huba, egy válogatás a Denevérember eddigi hatvannyolc évéből (The Greatest Batman Stories Ever Told), és a nemrégiben magyarul is megjelent A képregény felfedezése, amely tulajdonképpen egy képregény a képregényekről. Ugyanakkor a szerzőből előbújó filmes újságíró előszeretettel vonultat fel olyan amerikai képregényeket is, melyek közül nem egyet már viszontláthattunk a vásznon (Marvel Mastervworks – The Fantastic Four; Frank Miller: Sin City; James O'Barr: The Crow; Mike Mignola: Hellboy – The Seed Of Destruction; Jamie Delano: Hellblazer; Garth Ennis – Steve Dillon: Punisher).

Ez a tendencia nyomokban tetten érhető az amerikaihoz képest soványka európai képregényes körutazáson is (Alan Moore V for Vendettájából mozifilm, Hugo Pratt Corto Maltese-jéből animációs film készült, a Nikopolt jegyző Enki Bilal pedig már háromszor is kirándulást tett rendezőként a mozgókép világába). A japán mangákkal foglalkozó fejezetben pedig már meg sem lepődünk az ilyesmin, hiszen Tezuka Oszamu Metropolsza, Otumo Kacuhiro Akirája, vagy Siro Maszanume Páncélba zárt szelleme régóta nagy kedvence világszerte, és itthon is az anime-rajongóknak.

A fentiek alapján joggal gondolhatja azt a “vájtszemű” (fájtfülű után szabadon) magyar képregényrajongó, hogy a Cult-comics nem több azoknak a valóban kult-státuszba emelkedett képregényeknek a bemutatásánál, melyek nagy valószínűséggel amúgy is ott sorakoznak a polcán, vagy a honi scanlation (scan & translation, szkennelő és fordító) mozgalomnak hála, a számítógépén. Varró olvasmányos stílusa, és a képregényes témában való jártassága miatt azonban a Cult-comics jóval több egy egyszerű katalógusnál.

Jóllehet, a kötetben felbukkanó írók, rajzolók, és címek valószínűleg csak a képregénybörzékre és fesztiválokra járó hazai kemény mag számára lesznek ismerősek. Nekik a Cult-comics egyfajta Bibliának készült, amit mindig az éjjeliszekrény fiókjában kell tartani – és bátran fellapozni, ha az éjszaka közepén arra riadnak fel, hogy nem jut eszükbe, honnan jött a The Crow Top Dollar-jának neve, vagy hogy ki írta és rajzolta a Megtorlót, mielőtt a Garth Ennis-Steve Dillon pároshoz került volna egy kiadós botox-kezelésre. De természetesen azok is bátran kezükbe vehetik a kötetet, akik még csak most ismerkednek a képregények világával (ha csak a töredékét kézbe veszik a könyvben szereplő címeknek, garantáltan örökre beleszeretnek a műfajba!), vagy akik szeretnének visszatérni ide, de a padláson porosodó, régi Pókember- és Superman füzeteken kívül nem nagyon ismernek semmit a témában.

Nem mehetünk el persze szó nélkül amellett, hogy a Cult-comics, minden erénye ellenére, korántsem mutat teljes képet a minőségi képregénykiadványokról. Sajnos nyomát sem találjuk benne olyan, valóban kultikus címeknek, mint a Leauge of the Extraordanary Gentleman, vagy a Watchmen (mindkettő Alan Moore-tól); Garth Ennis Prédikátora és Brian K. Vaughn Y, az utolsó férfi-ja (pedig ezek már magyarul is kaphatóak!); Warren Ellis Transmetropolitan-je, vagy épp a nemrégiben hazánkban járt Neil Gaiman díjnyertes Sandman-sorozata. Holott az itt felsorolt képregényekből épp mostanában készülnek filmet és/vagy tévésorozatot forgatni. Reméljük, egy hamarosan megjelenő “More Cult-comics – Mozinet-könyvek 2.” kötetben viszontláthatjuk ezeket is!

Varró Attila: Kult Comics. Válogatott képregényes írások
Mozinet-könyvek 1.
Budapest, 2007

Forrás: helloinfo.hu