Képtapasz a történelmen

Képtapasz a történelmen

„Az emberek nem változnak. Talán kell egy újabb, nagyobb holocaust.” (Maus, 205. o.)

Van egy pasi, aki előszeretettel ábrázolja magát karikás szemű egérként, szájából általában cigarettafüst gomolyog, mögötte pedig macska-arcra komponált horogkereszt díszíti a falat, a rusnya szoba ablakán át pedig egy koncentrációs tábor szögesdrótjait látjuk. Sajátos művészi önarckép egy sajátos alkotótól: art spiegelman ő (aki szándékosan írja kisbetűvel a nevét, mint e. e. cummings, de nem annyira művészallűr ez, sokkal inkább alázat), a mai popkultúra egyik emblematikus alakja. Pulitzer-díjas képregényrajzoló, művész-sztár, akinek grafikáit, skicceit és vázlatait a legkékvérűbb galériák állítják ki világszerte. Befutott megmondóember, jelenleg ifjabb G. W. Bush és minden kínos ostobaság kíméletlen kritikusa, élő orákulum, akinek szavára – skicceire, sorozataira – figyelnek. ő készítette a Maus című, két kötetes művet, amely a holocaust- ot meséli el képregényes formában, antropomorfizált állatkarakterekkel. Kis gonoszsággal azt is állíthatnánk, hogy a fickó keményen belecsapott a lecsóba, mert ahogy egy reklámot mindig el lehet adni kutyával és/vagy gyerekkel, úgy ha a művész a holocaustot veszi alkotóerejének górcsöve alá, akkor azon túl nagyot nem bukhat. Mintha nagy tragédiáról csak nagy művészetet lehetne csinálni. art spiegelman-nak persze sikerült, nagyot és művészetet, képregényből. Kellemes újságírói közhely, hogy ő tette igazi művészetté a képregényt, ami nem igaz (érdemes egy pillantást vetni a francia bandee dessine-re, és az amerikai földalattiakra), az viszont igen, hogy kíméletlenül a közepébe vágott: kivallatta apucit Auschwitz-ról, háborúról, túlélésről, aztán miután az öreg meghalt, elkezdte comix-ba önteni az összegyűlt magnószalagokat. Egy holocaust-túlélő meséje, amit aztán a túlélő fia megpróbál felfogni, és képekbe foglalva érthetővé tenni – röviden így foglalható össze a Maus. A Maus kiugró sikerét azonban nem csak a tematikának és a megvalósítás profizmusának köszönheti, hanem legalább ennyire a benne megjelenő sajátos szemléletmódnak: hogy válhat és hogyan válik személyes üggyé egy nem személyes történelmi tapasztalat?
Arthur Spiegelman 1948. február 15-én született Stockholmban. Kora gyerekkorában a szülők az Usába költöztek, ahol a szépreményű fiatalember tizenhat éves korában kezdett el hivatásosan rajzot tanulni. Anyja (spiegelman szülei mindketten megjárták a koncentrációs táborokat) 1968-ban öngyilkos lett, nagyjából akkor, amikor a fiatalember művészettörénetet és filozófiát tanult a Harper College-ban. A hatvanas évek szellemi és életmódbeli forradalma spiegelman-t is megérintette, olyannyira, hogy az ekkoriban formálódó underground comix egyik szorgos tanulója, majd később az underground eredményeit pop-osabb művekben felhasználó független képregénykiadás vezéralakja lett. A világhírt az itt tárgyalandó kétkötetes, Maus című graphic novel-je (graphic novel: könyv terjedelmű képregény) hozta meg számára. Az 1986-os első részt (Maus: Egy túlélő meséje) 1991-ben a követte a második, majd 1992-ben érkezett a Pulitzer-díj és a világelismerés. art spiegelman ma már befutott képregény-guru, érzékeny témák érzékeny krónikása (legújabb műve 2001. szeptember 11-ről szól, In the Shadows of No-Towers címmel), de ahonnan jött és ahonnan legnagyobb inspirációit merítette, az nem a magát komolyan vevő művészet elefántcsonttornya, és pláne nem a galéria-bossok és Pulitzer-díj osztó nagyarcok kékvérben úszó plüsspalotája.

(A földalatti nézőpont) Vizuális erőszak, vulgáris szövegek, politikai inkorrektség, szex, drog, rock'n'roll – underground comix, Amerikánaán. „Azok a mocskos kis képregények” címen olvasható egy cikk bizonyos „art spiegelman, Ph.d.” tollából az Animation World Magazine-ban. A cikk írója azonos a Maus világhírű alkotójával, maga a szöveg pedig a Tijuana Bibles sorozatot tárgyalja, az elvakult rajongás és a megbocsátó kritika elégikus hangján. A Tijuana Bibles-nek semmi köze a Bibliához, és Tijuana-hoz is csak asszociatíve (Tijuana mexikói határváros a következő szolgáltatásokkal: tequila, szex, marijuana). A tárgyalt sorozat a harmincas évektől az ötvenes évekig – a Comic Code uralmáig, lásd később – futott, és fő profilja a szex volt. A tizenhat oldaltól olykor harminckét oldalig terjedő olcsó kiadványok a híres képregényhősök – Miki egér, Popeye stb. -, a híres színészek – Mae West, Humphrey Bogart stb. – és híres politikusok – ma már egyik se az – fiktív szexuális kalandjait ábrázolták. „Viccesen pornográf és határozottan illegális”, írja róla spiegelman, majd némileg elfogultan hozzáteszi, hogy valójában ez a sorozat ágyazott meg a későbbi underground comix-nak, sőt, az underground ősatyjának tekintett Mad magazinnak is. spiegelman a földalatti képregényeken nőtt fel, köztük tanult rajzolni (álnéven közreműködött a Bizarre Sex, a Young Lust, és a Real Pulp című comix-ok készítésében is), a Zap-en, Dope-on és egyéb kultikus sorozatokon edzette vizuális és társadalmi érzékenységét. Az amerikai underground comix létrejötte a képregénytörténet egyik legizgalmasabb fejezete, néhány szó erejéig mindenképpen érdemes kitérni rá.
Kezdetben vala a comics, a gyerekeknek szóló, rajzolt, bájos mese. Aztán jöttek a felnőtteknek szóló zsánerkiadványok, sok nagymellű hölggyel (szex!), kifordult szemgödrökkel (erőszak!), és síron túlról visszatérő oszladozó izékkel (horror!). Meg az olyan pornó-képregények, mint a fent említett Tijuana Bibles (amely a következő fedőneveken is kapható volt: Two-by-fours, Gray-Backs, de a legfrappánsabb vitán felül a Fuck Books label), és amelyről spiegelman oldalakon át áradozik. Aztán eljött az 1954-es esztendő és Dr. Frederick Wertham pszichológiaprofesszor: az nem állapot, mondta, hogy mindenféle képregény csak úgy kapható, mindenféle tartalmakkal, mindenféle embermegrontó ábrázolásokkal – itt bizony cenzúra kell. És megszületett a Comic Code elnevezésű szövetségi törvény, amely totális támadást jelentett a felnőtt (ilyen értelemben: tartalmas, mély, netán szabadgondolkodó – de semmiképp se konzervatív) comics-ok ellen. „Az egész akkor kezdődött, amikor a szüleim elégették a képregényeimet. Álltam a hátsó udvarban és néztem, ahogy az 55 gallonos szemeteskukában hamuvá égnek a The Vault of Horror, a Mad és a Weird Science sorozataim”, írja az egyik későbbi comix-guru. A Comic Code gyakorlatilag minden „devianciát” üldözött, ilyen értelemben logikus, hogy a hatvanas évek ellenkultúrája képregényvonalon is kiépítette a maga hadállásait: ez lett a comix.
Az ellenkulturális jelenségek és életfelfogás propagálása mellett a hatvanas- hetvenes évek underground képregénye szemléletében is új volt: semmilyen történelmi és társadalmi tabut nem kímélt, arról nem is beszélve, hogy az alkotó általában személyes hitelével vállalt felelősséget művéért. A comix nem a bevételről szólt: fél-legális előállítási körülmények, pult alóli árusítás (mely pult alatt néhány nagy tömb ganja, és némi finomított LSD is helyet kapott olykor, vö.: headshop-láncolat), kevéssé cenzúrabarát ábrázolásmód. Az underground comix nagy nevei (Robert Crumb, S. Clay Wilson, Gilbert Shelton stb.) olyan alkotói technikát és művészi attitűdöt képviseltek, amelyre a későbbi amerikai képregényes generációk tagjai – köztük spiegelman – mint megkerülhetetlen fundamentumra tekintettek. Az első szabály: mindent szabad. A második: a képregény nem árucikk, hanem önkifejezési forma, amelyben bármely téma és ábrázolási módszer helyet kaphat. Pszichedelia, non-lineáris szerkesztésmód, szabad asszociációs képfolyam-áradás, nyakon öntve a legelszálltabb és legvulgárisabb szövegszerkezetekkel. Ha kézbe veszünk egy Zap magazint (ez a par excellence földalatti képregény), netán belelapozunk a Dope (Gyom), vagy a Cocaine (Kox), esetleg a Jesus meets the armed services (Jézus találkozik a fegyveres erőkkel) című kulturális értékekbe, akkor még valami feltűnik: a mindent átitató személyesség. Pontosabban: akármiről van szó, akár egy emberes kokaincsík felszippantásáról, akár a Black Panther-ök erőszakorgiáiról, akár Jézusról, akár a vietnámi háborúról – minden személyesen jelenik meg, mert minden ügy személyes ügy. Akármi történt, akárhol, azért te a saját személyedben kell, hogy felelősséget vállalj – ha mással nem, legalább azzal, hogy van víziód a dologról. A Maus alkotója ezt az attitűdöt kitűnően megtanulta a comixtól.

Oldalak: 1 2