Egér, egér, ki a házból!

Egér, egér, ki a házból!
A hónap könyve. március

Art Spiegelman szinte lehetetlenül nehéz feladatra vállalkozott, amikor úgy döntött, hogy megírja apja életét, s ezzel a saját holokauszttörténetét. Elkerülhetetlennek érezte a szembenézést, a feldolgozást. Emellett nyilván fölmerült benne a kérdés: létezik-e olyan, a sémákat és a holokausztirodalom remekműveit egyaránt megkerülni képes érvényes megszólalási forma, amely a személyes sorsot a lehető legadekvátabb módon közvetíti. Merész gesztushoz folyamodott: a képregényt választotta. A cselekményt a műfaji sajátosságokból adódóan leegyszerűsítve közlő, a képeket lényegi elemekre redukáló forma paradox módon éppen hogy kibővítette a lehetőségeket, és úgy segített távolságot teremteni az anyaggal, hogy közben megőrizte az érzelmi érintettséget.
A képregény kiragadott képek sorozatával jelenít meg valamit, a filmes dinamikát és képkivágásokat alkalmazza, ezt ötvözi a szöveg adta információkkal. Spiegelman rajzai zseniálisak: az alapvetően egyformának ábrázolt egereknél egy-egy mozdulattal képes a jellemábrázolásra. Egy felvont szemöldök, egy tanácstalanul széttárt kar, egy elkapott mozdulat egész történeteket közvetít. A környezetet is épp ilyen egyszerű eszközökkel jelenítette meg, de az épületet, utcát, lakásbelsőt jelző pár vonal mindenütt atmoszférát teremt.
Az állatábrázolás külön lelemény a képregényben, ennek segítségével a szerző az elbeszélt történet szereplőit egy közösség részeként és egyénként, bonyolult jellemként egyszerre képes ábrázolni. A könyv egyik csodálatos jelenetében a Sosnowiecben bujkáló Anja és Vladek Spiegelman egérként, disznóálarcban ábrázoltatnak, a nácikkal együttműködő lengyeleket pedig macskaálarcos disznókként látjuk. Ennél még finomabb az a jelenet, amikor a gyerekkori traumáival pszichológushoz forduló ifjú Spiegelman úgy ábrázolja magát mint egeret, aki egérálarcot visel. Ugyanígy egérálarcban látni a panaszait nagy empátiával hallgató pszichológust, aki – hasonlóan az apához – szintén túlélő. Mindehhez, végső leleményként, a felnőtt Artie gyerek- méretűként jelenik meg. Ezek a szellemes megoldások éppoly elegánsan és rafináltan árnyalják a történetet, mint az idősíkok reflexiót szolgáló váltogatása. Hol a szerző maga beszél, hol az apát halljuk, amint épp mesél, hol a többi szereplő gondolatai olvashatók. Az anyja halálát elbeszélő történetet – jelzendő, hogy itt megint más idősíkról van szó – egészen más stílusban rajzolta meg.
A filmszerű cselekmény nem a tulajdonképpeni történettel indul, hanem egy rövid, más időből átemelt jelenetsorral, amelyben a könyv egyik kulcsmondata hangzik el az egerekről: “Ha egy hétre bezárod őket egy szobába és nem adsz nekik enni, meglátod, ki kinek a haverja.” Ezek után egy családtörténetbe csöppenünk, csak lassacskán jutunk el a deportálásig és a haláltáborig. Az események észrevétlenül, mégis törvényszerűen haladnak, egyszer csak ott találjuk magunkat az apa által megidézett történet pokoli bugyraiban. Az apafigura ábrázolása külön is említésre érdemes bravúr, a mondatokat olvasva és a rajzokat nézve szinte halljuk a hangját, minden megnyilvánulása mélységesen pontos, hiteles. Ehhez persze hozzásegít Feig András kitűnő fordítása, a mondatok ugyanis mindvégig simán, természetesen gördülnek olyannyira, hogy észre se vesszük, és a könyv végére értünk. Aztán persze újraolvassuk, és félretesszük a gyerekeinknek mint majdan elolvasandó fontos művet.

Tóth Krisztina
Magyar Hírlap
2005. ápr. 8.