Jucika átka

Jucika volt a középarányos. Civilizáltabb, összehasonlíthatatlanul kulturáltabb, mint a selejt-, vándormadár- és bürokrataviccek, de igen-igen szerény Kaján pierrot-ruhába öltözött intellektualizmusához, Réber szálkás szűkszavúságához, Hegedűs-Hihi archaizáló fanyarságához képest. És megbocsásson Pusztai Pál emléke, nem sérteni akarom amúgy visszamenő hatállyal ifjúkorom kedvelt állandó karikatúrafiguráját, Jucikát; ellenkezően: Jucika akkor, a késő ötvenes és a kora hatvanas években országos és össztársadalmi népszerűségnek örvendett, okkal. Jucika természetes volt, mint egy házmesterlakásból kipattant, második generációsán városi tündér. Jucika érzéki volt, mint korának megvágva engedélyezett magyar neorealista filmjeiben a munkáslányok. Jucika talpraesett népleánya volt, sok bájjal és humorral.

Jucika jópofa volt.

S ha feledékenységből, vagy csupán azért, mert még nem éltünk a Jucika-korban, netán alábecsülnénk a jópofaság esztétikai kategóriáját, emlékeztetni kötelességem, hogy Jucika úgyszólván közvetlenül a magyar karikatúra Uncle Sam-korszaka, kulák-periódusa és Reakci Jóska-szakasza után bomlott virágjába és pattant kedvesen a tűzről.

Jucikénak, hogy úgy mondjam, történeti küldetése volt, s mindehhez a grafikai nyelve is elegendően gördülékenynek, tagoltnak és értelmesnek bizonyult.

Ne feledjük, a Jucika-korszakban Uncle Sam és Reakci Jóska csak mint tematika szűnt meg, vált szalonképtelenné, mindaz a grafikai bornírtság, rajzolói elégtelenség és erőszakolt didaxis, ami a tematikával vele járt, még korántsem. Sokáig működött még az a karikatúrát foglalkozásszerűen készítő legalább egy generáció, amelyet az előző periódus agitpropja fel- és átnevelt, s amelynek a faliújság nívójú és balesetvédelmi plakát színvonalú produkcióját – erre a faktorra még vissza kell térnünk – személyes ízlésokok miatt a szerkesztők és képszerkesztők többsége is preferálta.

Ehhez az önmozgás révén továbbélő szakihumorhoz képest Jucika karikatúratörténeti magasságban volt – ezért méltánytalan, ha a mai magyar karikatúra zavaraira Jucika teltkarcsú figurája körül keressük a magyarázatot.

Méltánytalan, de elkerülhetetlen. Mert ha igaz – márpedig igaz -, hogy Jucika, mint középarányos, etikai és esztétikai mérceként állt a centrumban korának dilettantizmusával szemben, az ekvilibrium föltételezi egy másik pólus, egy szellemileg jóval bonyolultabb, egyéni látásmódjával megdöbbentőbb és grafikai kultúrájában arisztokratikusabb szárny létét is. Ez a szárny, mint tudjuk, valóban létezett a magyar karikatúrában, létezik ma is, s ha e sajátos képzőművészet jelen állapotát kívánjuk bármily futtában is megismerni, vizsgálódásunk tárgya és terepe éppen ennek a mesterkarikatúrának a teljesítménye és a közelmúltja lehet.

Mindmáig feltáratlanok az okai és az előzményei annak a művészettörténeti ténynek, hogy a hatvanas évtizedre (már megint az ominózus hatvanas évek…) a magyar karikatúra tökéletesen emancipálódott – nemcsak e művészet históriájának hazai csúcsaihoz mérve, hanem állva a nemzetközi kortárs összehasonlítást is. Az érintettek, így Kaján Tibor ezt Gáspár Antal továbbélő példájával és Szűr Szabó Józseffel mint a folyamatosság inkarnációjával magyarázzák; a historikusok pedig sehogy sem, miután a művészettörténet-írás többnyire nem foglalkozik a karikatúrával. Ha azonban elfogadjuk is, hogy a negyvenötöt követő koalíciós idők karikatúrára kedvező klímája, az akkor még aktív Gáspár (és generációja) példája s a máig, kilencven esztendős koráig minden fiziológiai és művészi kórral szemben rezisztensnek bizonyuló Szűr Szabó elpusztíthatatlan kontinuitása akkora tőkét halmozott fel, amelyből jutott útravaló az akkor útnak indított Kaján-nemzedéknek, akkor is nehezen megfogható, hogy miként sikerült túlélnie a magyar karikatúrának az „ötvenes éveket”. Arra pedig, hogy a hatvanas évtizedre legjobbjai tevékenységében e művészet a már jelzett módon kiteljesedik, egyelőre kielégítő mennyiségben sem politikai-sajtópolitikai, sem közéleti vagy műpiaci, sem befogadói indítékot – egyáltalán: semmiféle karikatúrát inspiráló külső faktort – nem találni.

Mindez nem azt jelenti, hogy a magyar karikatúra felívelése bizonyos nélkülözhetetlen tényezők híján következett volna be, mindez csak azt jelenti, hogy tudatlanok vagyunk. Nincs igazi, megvilágosító indokunk arra, hogy a Ludas Matyi mindenheti munkáját már évtizede bravúros fölénnyel végző Kaján miért érzi ekkor szakmai kötelességének, hogy tudatosan végigpróbálja, s experimentumaival egyszersmind bevezesse a hazai kultúrába mindazokat az eredményeket és leleményeket, amelyeket az egyetemes karikatúraművészet a megelőző két évtizedben produkált, s amelyektől az itthoni műveltség aktuálisan el volt zárva. Kaján ekkor valóságos Steinberg-kurzusokat, Siné-kollégiumokat, sőt történeti Arcimboldo-szemináriumokat tartott, nagy nyilvánosság előtt Tim-, Levin- és Jean Effel-interpretációval foglalatoskodott – méghozzá az akkortájt kísértő, szükségszerű képzőművészeti epigonizmus elkerülésével, mert szigorúan a hazai nyavalyákra alkalmazva, s szigorúan megmaradva szuverén Kajánnak. Arra sincs magyarázatunk, miért válik ugyanekkor a hajdani Ludas Matyi-iskola másik erőssége, Réber László mind szűkszavúbbá és iróniájában mind kérlelhetetlenebbé, mígnem szikár intellektualizmusa eljut az egyvonalas groteszk fölényes szarkazmusáig, s végtére a napi karikatúrával való felhagyásig. Sajdik és Hegedűs gyakorlatilag ekkor indulnak. További megfejthetetlen rejtély, hogy az előbbi vigyori szabadszájúsága miként lényegül át ördöngös, képzőművészeti eszközeivel is lefegyverző, éteri humorrá, s miként olvad össze a másik erudíciója és tréfája kesernyés szatírává.

Említettük, mindez aligha a karikatúrát éltető és animáló közvetlen tényezőknek köszönhető. Szatirikus hetilap a korszak végéig csak egy van, erről még meg kell emlékeznünk, más újságok, az akkori magyar hírlapirodalom kínálta lehetőségek esetlegesek. A modern karikatúrának – ennek a csúcsteljesítményeiben citoyen művészetnek, de átlagtermésében is kisburzsoá szórakoztatóiparnak – az éltető eleme és a társadalmi legitimálója a nagy példányszámú nyomtatott sajtó, de a kor, a magyar műveltség általános verbalitásában és vizuális iskolázatlanságában szenvedő lapszerkesztőivel és az igazi humorra nem éppen fogékony társadalmi intézményrendszerével kevéssé kedvez e törvényszerűség érvényesülésének. Ha elmosódó emlékeink nem csalnak meg bennünket, ekkortájt két budapesti politikai napilap közöl rendszeresen karikatúrákat, a többi nem, vagy ha igen, olyan elegyes színvonalon, hogy jobban tenné, ha nem kísérletezne. A hetilapok nem is kísérleteznek, messze kell még előrehaladnunk az időben, mire bekövetkezik az azóta megboldogult Új Tükör és a vezérkolumnista Kaján méltó egymásra találása, mint a nemzetközi sajtógyakorlat egyetlen hazai példája. A havi, köztük a kulturális-irodalmi havi folyóiratoknak pedig nincsen humora; jobb esetben vizuális érdeklődésük sincsen, rosszabb esetben rossz minőségű, s többnyire sznob képzőművészeti reprodukciót közölnek.

Marad tehát az egyetlen Ludas Matyi mint mindent feldolgozó és mindenkit ellátó közintézmény, a középtengelyében Jucikéval, tőle balra a közönségesebb produkcióval, amelynek olykor az alpári a végpontja, jobbján a karikatúra-művészettel, amely viszont különleges pillanataiban a már-már ezoterikus irónia felé leng ki. A képtelen egyensúly sokáig tarthatónak látszik, konkurencia nincs, a példányszám százezres, a népszerűségi skála a csaknem írástudatlan fogyasztótól a kényes intellektusig terjed. Természetesen az efféle egyensúly csak kompromisszumok árán tartható, s bennünket a mai magyar karikatúra sorsán-dolgán elmélkedve a Jucika jobbján ülő karikaturisták karának akkori kompromisszumai érdekelnek.

A kompromisszum, bocsássuk előre, valóban megegyezést és nem megalkuvást jelent. Kulcsszava pedig ezen a szárnyon alighanem a spiritualizálódás. Nem tudni (nem is érdemes ma már kutatni), hogy ezeknek a művészeknek eredetileg mennyire sajátja a kontempláció, az általános emberin és a világ létkérdésein való elmélkedés, hogy velük született-e a filozofáló, moralizáló, esztetizáló és pszichologizáló hajlam. Tény, hogy művészi-szatirikusi magatartásukat ezek a vonások határozzák meg. Feltűnő történeti tény, hogy az ötvenes évek görcsösen konkrét, jelenségekhez letapadó karikatúráihoz képest ez az új karikatúraművészet mennyire globalizálódik, a térben, a történelemben, a művészettörténetben mennyire kitágul. Érvényes ez a primer tematikára, a komplexebb érzelmi-gondolati problematikára, stílusra és motívumvilágra egyaránt. A néhány évvel korábban magyar autarkiára szorított grafikai irónia felfedezi a Kolumbusz előtti Amerikát, Ázsia viselkedéskultúráját és az afrikai népművészeteket, otthonos természetességgel jár-kel történelmi korokban és az egzotikus állatvilágban, s egyaránt kisajátítja az antikvitást és a szecessziót.

A kiteljesedésnek egyetlen feltétele van: aktuálpolitizálni nem ajánlatos. Belpolitizálni egyáltalán nem – merthogy a Patyolat-házkezelőség- hatosvillamos humort és a minisztériumi osztályvezetőig engedélyezett bírálatot már a korban sem tekintette senki belpolitikai szatírának. Külpolitizálni pedig csak egy irányban, s arrafelé is csak a mindenkori aktuális egyetlen szempont szerint lehet – a szatírának viszont köztudottan nem válik javára, ha nem lehet sajátos, egyéni világszemlélete. A genuin karikatúrának ezek után úgyszólván muszáj volt műveltnek, kulturáltnak, egyetemesnek és mélynek lennie, ha hivatását betölteni akarta; nem túlzás, hogy előremenekült az univerzalitásba.

A spiritualizálódást, a napi nyavalyák filozofikus szatírába való szublimálását ugyanis a szerkesztői gyakorlat sem ellenzi. Okait keresve egyfelől fel kell tételeznünk visszamenőleg is mindig annyi szerkesztői-szatirikusi hivatás- tudatot, amely a jó iróniát szakmai elkötelezettségből is pártfogolja, másrészt annyi élc- lapcsináló ambíciót is, hogy az élclap, amennyire lehetséges, bíráljon. S a határok közé az intellektuális-globális irónia hosszú ideig éppúgy befért, mint az aktuálpolitikai illemet nem sértő Patyolat-humor; a jelek szerint a cselekvő sajtópolitika és a nem intézményesítetten uralkodó általános politikai közérzület is egyaránt elviselte.

Más – sajtóelméleti és -történeti – kérdés, hogy miként és meddig fér meg egyetlen fórumon a triviális, a kommersz és a géniusz. A választ egy idő után az események adták meg, de a kitörésnek a kor természeténél fogva nem lehetett a módja új fórumok, még kevésbé új szellemiségű orgánumok megjelenése. Volt példa a személyi szecedálásra is, gyakoribb volt azonban a spirituális kiválás más médiumokba és műformákba. Ha a modern karikatúra éltető elemében és társadalmi legitimálójában, a nagy példány- számú nyomtatott sajtóban egyre kevésbé fért el, keresett más érvényesülési terepet. A karikatúraalbum szokásos közlési formája mellett a karikatúrakiállítás sem szokatlan – ámbár az össz- nemzeti karikatúrakiállítások a hatvanas-hetvenes években egyre inkább fárasztónak, műfajidegen pótszernek bizonyultak. Figyelemreméltóbb azonban, miként foglalta el a helyét az újságokból kitüremkedett karikatúra-érték az akkor ugyancsak felívelő magyar animációs filmben. Nem Várnai György, a tomposnak látszó grafikai perfektségével és morbid szarkazmusával oly gyakran kényelmetlenné váló mester volt az egyetlen, aki hatalmas szellemi feleslegeit a celluloidszalagra vitte; Várnain kívül még jó néhány „főfoglalkozású karikaturista” növelte hazai népszerűségét és nemzetközi hírnevét a Pannónia Filmstúdió főcímei alatt. S jutott tehetség, szellem és művészet az erre mindig fogékony könyvkiadásnak is. Nemcsak abban a természetes formában, hogy a legjelentősebb karikaturisták rendre illusztráltak irodalmi remekeket és kevésbé remekeket; az idők során kialakultak az olyan páratlan szimbiózis-életművek is, mint a Réber-Janikovszky szerzőpáré, vagy a médiumokon át sikert sikerre halmozó Sajdik— Csukás kettősé.

Hogy eredeti szolgálati helyén, a nyomtatott zsurnalisztikában, s kivált elhagyhatatlan posztján, a politikai sajtóban korántsem megnyugtató a karikatúra harci morálja, talán már fel sem tűnt senkinek: sem olvasónak, sem szerkesztő-nek, sem karikaturistának.

Ilyen állapotban találta a sajtópluralizmus, a szólásszabadság és a sok erőre szakadt belpolitikai élet a kitűnő magyar karikatúrát. S hamarosan kitetszett: nem tudnak egymással mit kezdeni. A politikai dühöknek, a kombattáns nyomtatott sajtónak mintha egyszerre nem lett volna szüksége a vizuális iróniára. így látszott, ha mindent nyers keresetlenséggel ki lehet mondani, sőt világba ordítani, a karikatúra áttételesebb, finomabb közléseire – amely imigyen kezdett virágnyelvnek minősülni – kár figyelmet, energiát, hasábokat és pénzt fordítani. Tisztelet a kivételnek, máig sem fordítanak: a mai magyar politikai sajtó lehengerlő többsége olyan grafikai kulturálatlanságot és gondolati bomírtságot alkalmaz karikatúra gyanánt, amely szigorúan szakmai szempontból mélységesen alulmúlja „az ötvenes évek” politikai élc- rajzait. Ne feledjük, abban az időben többnyire mégiscsak professzionisták kényszerültek méltatlan témakörökbe és agitátorhelyzetbe. Anélkül, hogy a tisztátalan kis részletekbe beleragadnánk, s anélkül, hogy lapkritikai igazságosztásba kezdenénk, tökéletesen jellemezhetjük a helyzetet egyetlen kínos ténnyel. A hazai szatirikus sajtó ez idő szerint legszínvonalasabb, legintellektuálisabb orgánuma, a prózai közléseinek nívójára pedánsan ügyelő kéthetilap rendszeresen hasonló rajzszakköri teljesítményeket publikál, mint a mai, minden valószínűség szerinti mélypont, a változatlan nevű és évfolyamozású Ludas Matyi.

Igaz, a Hócipő is közli, immár kolumnistaként, Brenner Györgyöt is. Mert egyelőre úgy tetszik, Brenner, ez az időközben csendes üstökösként feltűnt és már régen alkotói telifénnyel ragyogó egyéniség az egyetlen munka- és strapabíró mester, aki megrendülés nélkül állta a régi megosztottságot és a változások rázós útja után állja a mai képtelen kihívásokat is. Megteheti: látszólag hagyományőrző, aggályosán részletező grafikai nyelve, elképesztő műveltséganyagot felhalmozó narratív jókedve, szöveg- és képi hatásokkal egyszerre operáló kvázi-adomázása megbocsáthatóvá szelídíti az egyébként oly visszariasztó eredetiséget, a megsemmisítő iróniát. A pirospozsga, a kvaterkázás és a köznapiság mögött Brenner karikatúrája metszőén intellektuális, metszőén politikus és bölcsen lényeglátó. De mögötte: Brenner ezért éppoly népszerű a rajzos vicceket kedvelők népes táborában, mint a legkényesebb ízlésű elit-közönség köreiben.

Talán ő az egyetlen, akin nem fogott Jucika átka. Mert Jucika, ez a jópofa népleánya váratlan és időnap előtti kimúlása előtt maledikciót mondott a magyar karikatúraművészetre és annak közönségére. Bosszúja pedig működik, mert a középarányos több évtizednyi uralma nem múlik el nyomtalanul és nem maradhat büntetlenül. Jucika átkának lényege, hogy a Jucikában megtestesült paradicsomi középarányos megszűntével a magyar karikatúra végképp kettéhasadjon, és a kereskedelmi érdekek tiszta érvényesülése révén a középszer, s még inkább az annál silányabb diadalra jusson, a középszernél igényesebb pedig szerepkrízisbe, identitásválságba, funkciózavarba kerüljön.

Az átok megfogant. E vázlatnál alaposabb és terjedelmesebb értekezések sem lelik egyelőre a magyarázatát annak, hogy a történetükben mindig nagyobb szabadságot követelő szellemi tevékenységek és műformák – például a színpadi és a filmszatíra – ma, egy korlátjaikat ledöntő világban miért bizonyulnak rendre erőtlennek, félig sikerültnek. E vázlatnak is meg kell elégednie annak a rögzítésével, hogy a magyar mesterkarikatúra hasonlóan tanácstalan lélekállapotban látszik lenni. Évtizedeken át élezett finom nyilait nem igényli az a közélet, amelynek harcait ma inkább a sárdobálás és a kőhajigálás atavisztikus fegyvertára határozza meg. Lehet, persze, hogy maguk a mesterlövészek nem találják az igazán hatásos lőállásokat, de az is lehet, hogy nincsenek ma ilyen lőállások. Az is igaz, hogy a mai kiélezett konfliktusokban mintha hiányoznának bizonyos fegyvernemek az arzenálból. Az a gyilkos fotómontázs- humor például, amely a dada nyomán a húszas évek német és a harmincas évtized spanyol baloldali társadalomkritikáját teljessé tette (hogy csak két nevet említsünk: Heartfield és Renau mester- grafikájában), kiköszörült formájában mindig is hiányzott a magyar közéletből és vizualitásból. Ez a hiány ma erősen meglátszik az elektronikus eszközökkel végtelen technikai lehetőséget kapott, de e lehetőségekre szellemileg meg nem érett magyar fotókarikatúrán, amely elegancia és intellektualizmus helyett nagyobb részt megintcsak alpárit és kezdetlegest produkál.

Kalkulálható, hogy a dezintegrálódásnak, a széthasadásnak még csak az elején tartunk. Például a multinacionális viccgyártó cégek társadalmakat és kultúrákat behálózó comic strips-gombolyagjai még nem, vagy csak alig gurultak át a hazai sajtó hasábjaira. Ámbár meglehet, ha elérik őket, ha kétszersült-ízű szubkultúrájuk felváltja a saját termést, a jó magyar trivialitást, akkor következik az igazi tisztázódás. Közös piacukon, a képszalag-nagyfogyasztó országokban ugyanis a dolgok mintha így kerültek volna a helyükre. Az arányok és a színvonal korántsem lelkesítő, de a helyzet egyértelmű: a miénknél fejlettebb sajtó- és kultúrastruktúrákban nem kerül kommersz vicc, s kivált amatőrizmus azokra az oldalakra, amelyeken csak a nagyszatírának van helye, és nem kerül vályúba vetett gyöngyként mesterkarikatúra azokra a hasábokra, ahol mindenből a kommerszet fogyasztják.

Viszonylag megnyugtató mechanizmus. Működéséhez a karikatúratörténet szolgálhat magyarázattal, amelynek fent említett tanúsága szerint a modern karikatúra csúcsteljesítményeiben citoyenművészet, átlagtermelésben kisburzsoá szórakoztatás. Úgyszólván nélkülözhetetlen feltétele tehát a nagy példányszámú nyomtatott sajtón kívül a markáns citoyen és a nagy mennyiségben létező kisburzsoá.

Rózsa Gyula, Mozgó Világ 1992.

Akik megnevettetik az embereket: Pusztai Pál

JUCIKA 1957-58