Akik megnevettetik az embereket: Pusztai Pál

Fura lány ez a Jucika.
Más olyankor jelentkezik, ha nyugodtabb körülményeket remél. Ha sok jót várhat attól, akihez fordul. Jucika nem ilyen.
Ő szépen várt 1956 decemberéig. Akkor sztrájk volt, nem járt a villamos és sok ember fejében nagy volt még a zűrzavar. Addig nem ismerte őt senki. Akkor szépen lefésülte csillogó fekete haját, rendesen felöltözött és elindult.
Az emberek megfordultak utána. “-Hát ilyen is van?” “Hát így is lehet 1élni?” “Hát tud még valaki így nevetni?” “Nem szégyelled magad? Ilyen időkben?” — mordult rá akkor egy nő. De Jucika nem hederített rá. Ismerte. Az illető csak a pénzt szerette, meg önmagát. Jucika az életet szereti.
— Milyen jó az ízlése — mondta később egy kopottas kabátú kislány és hogy ő is így öltözhessen, visszament a gyárba, ahonnan a huligánok kiléptették.
— Ez aztán helyes lány — mondta egy fiú is, hosszan nézett utána és “leszólította”. De pórul járt, mert Jucika alaposan megmondta neki véleményét. Kézitáskája, mint minden nőnek, neki is tele van mindenféle limlommal, de a feje sem üres. Esetei mindig csattanóval végződnek, gyakran pofonnal, egy-egy léha férfi arcán. Nem vallásos, de sokat áldoz az oltárra. A divat oltárára… Fess, de nem feslett. Derék lány, bár a dereka olyan keskeny, hogy alig látszik. Szeme kacag, többször szikrákat szór és bár két ilyen szép szeme nincs senkinek, gyakran mégis azt mondják rá, hogy szemtelen.
Jucika mindig kedves, mindig igazságos és sohasem olyan, mint néha a kenyér a Közértben: ő mindig mai…
Büszke lehet rá a papája: Pusztai Pál.
MÁTÉ GYÖRGY

Eredetileg megjelent: Ország-Világ, 1959. április 8.

JUCIKA 1957-58