A teremtő fürdőköpenye


John Waters, Monty Python vagy Beavis és Butt-Head lökött humora nem előzmény nélkül való. Az ősforrás a McCarthy-paranoia tombolása idején alapított szatirikus amerikai képregénymagazin, a kifinomult iróniát elementáris hülyeséggel elegyítő Mad.

A ma már csak comicsként emlegetett amerikai képregény fejlődésének „aranykora” az 1930-as évek végén veszi kezdetét. A meglehetősen színes, ám jobbára csak a szuperhőstörténetek (Superman, Batman és társaik) révén ismertté vált műfaj a második világháború kitörése után tovább gazdagodik a háború ihlette, zömükben igen sikeres képregények révén, amelyeknek nem elhanyagolható propagandaértékük is volt.

A háború befejezése azonban az aranykor végét is jelenti. A pusztítást törvényszerűen követő csömör, lelki kimerültség, és az újbóli alkotó nekirugaszkodás előtti ernyedtség a jelek szerint már nem megfelelő táptalaj sem a humor, sem a grandiózus eszméket kikristályosító szuperhős-, sem a lelkesítő katonatörténetek számára. Az előzőleg sikeres sorozatok kevés szerencsés kivétellel a 40-es évek végére lassanként elenyésznek, a képregénykiadók és az alkotók pedig, sokszor csak vaktában tapogatózva, új utakat keresgélnek, hogy valamiképpen megmentsék a műfajt a teljes megsemmisüléstől.

Az EC (Educational Comics, később Entertaining Comics) kiadó azóta legendássá vált tulajdonosa, William Gaines egy, a comics számára ekkor még új műfajjal, a horrorral kísérletezik, és az elsöprő siker hatására a piacot az EC-kiadványok mellett elárasztják a változó színvonalú utánzatok.

Gaines másik sikeresnek bizonyuló vállalkozása az 1952-ben alapított Mad, egy addig ismeretlen hangvételt képviselő szatirikus képregényújság. (A nálunk a legutóbbi időkig ismeretlen Mad a magyar testvérlap, a Kretén Mad-mellékleteiben hozzáférhető – A szerk.)

A Mad képregényújság az EC háborús pátosztól megfosztott, kritikus szemléletű háborús képregényeit is felügyelő – és alkotó – Harvey Kurtzmannek a szerkesztői munkája nyomán valósul meg. Az első időkben főleg az akkoriban közismert képregények paródiáit közlő Mad Kurtzman elképzelése nyomán sajátosan vegyíti a komikum különböző válfajait, mígnem létrejön egy teljességgel újszerű képződmény, melynek a szeszélyes, néha öncélú, ám időnként nagyon is lényeglátó diákhumor ugyanúgy szerves alkotó tényezője, mint Kurtzman saját, kritikus-szatirikus szemléletmódja.

A horror-comics sikere nyomán azonban váratlan hevességű támadás éri a műfaj egészét: 1954-ben megjelenik a korszak-specifikus divatok mélyebb, tudományos elemzéssel kimutatható okait átlátni képtelen – vagy azokat tudomásul venni nem hajlandó –, okot és okozatot összekeverő Fredric Wertham pszichiáter Seduction of the Innocent (Az elcsábított ártatlanság) című műve. A könyvnek a képregény egészének rovására és – úgymond – az ifjúság védelmében tett, ultrakonzervatív árnyalatú és javarészt megalapozatlan (ám azóta az „ellentábor” frazeológiájába szervesen beépült) megállapításai nyomán-példának okáért: Batman és ifjú segédje, Robin homoszexuális kapcsolatban állnak, Superman megalomániás-, Wonder Woman leszbikus-, illetve nőietlen viselkedésre ösztönöz, az ifjúkori agresszió legfőbb kiváltó oka a képregények által sugallt erőszak, a képregényrajongó gyerekek elvetik a komoly olvasmányokat stb. – a comics egészét a végleges betiltás veszélye fenyegeti: a társadalom – és az olvasóközönség! – meglepő fogékonysággal reagál Wertham professzor tüneti elemzésére és az eladási számok rövidesen minimálisra csökkennek.

Ebben a krízishelyzetben alakul meg a Comics Code Authority, a képregénykiadók által létrehozott egyfajta öncenzúrabizottság. Ez a lépés ugyan biztosítja a műfaj továbbélését, ám a szigorúan érvényesülő (ön)cenzúra nyomán a képregények nagyrészt elsekélyesednek és uniformizálódnak.

E sajnálatos eseménysorozat a Mad-re ugyan nem gyakorol azonnali hatást, ám kapóra jön Kurtzmannek, aki a mondanivalójához képest egy ideje már kissé szűkösnek érzi a képregényújság kereteit, és Gaines beleegyezésével úgy dönt: az eddig színes comics-újságot fekete-fehér magazinná alakítja át és így kivonja a Comics Code hatásköre alól. (Szinte bizonyosra vehető, hogy e döntés nélkül a Mad rövidesen megszűnt volna.) Az új lapban a képregény-jellegű szatirikus, vagy a néha dilisen abszurd anyagok mellett immár fotók (kulturális-, reklám- stb.), paródiák és illusztrált cikkek nyomán alakul ki az újság arculata.

Az 1950-es évek Amerikában – bár a politikában kevés az ok a derűlátásra: porondon a feketelistázó, végletesen veszélyes McCarthy szenátor – társadalmilag és gazdaságilag a konszolidáció évei, a Nagy Válságot és a világháborút követően a bruttó nemzeti termék több száz százalékkal emelkedik, az árubőség egyre nagyobb: a minőség javítása egy idő után már gazdaságtalan (ezért nem is cél), ám az egymástól szinte csak nevükben különböző konkurens termékeknek meg kell küzdeniük a szűkösebb időkből visszamaradt puritán fogyasztói beidegződésekkel is: előtérbe kerül a reklám.

A közfelfogásban – a fiatalok nagyobb részének szemében is – a különállásnál, a lázadásnál maradandóbb érték az alkalmazkodás – „Pici kockák fenn a dombon / Egyformák, mint két tojás” jellemzi a korszakot Malvinig Reynolds dalszerző. „Rendik” és „Rockerek”-jellemzi a korszakot John Waters filmrendező (Cry Baby). És persze ott van az az „ok nélkül lázadó” James Dean (Haragban a világgal).

Ama bizonyos felszín alatt elfojtott feszültségek húzódnak. A kis füllentések (reklámok, gazdasági- és társadalmi sikerreceptkönyvek és újságok) és az egetverő hazugságok (McCarthy hisztériakeltése) révén a manapság már civilizációs tényezővé vált manipuláció, a mindenkori politika, gazdaság, kultúra, médiák privilégiuma, szervesen beépül a társadalom mindennapi valóságába.

A gyülemlő feszültség vagy agressziót szül, vagy szublimálódik.

Harvey Kurtzman és a Mad munkatársai lubickolnak.