Fel van fedezve

Scott McCloud: A képregény felfedezése. Fordította Bánföldi Tibor és Kepes János, Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2007. 224 oldal, 2600 Ft

Nem vagyok képregényolvasó, sose voltam, de egy ideje látom, hogy jön. Nem kell hozzá különösebben éles szem. Mert bár más körökön mozgunk, mostanában mégis egyre-másra belébotlom. A képregény tehát jön, az új évezredben minden jel erre mutat: a Karton Galéria létrejötte és működése, Filó Vera vizuális és verbális érzékenységünket megtáncoltató remek kis képregénykötete, A kilencedik művészet című európai képregény kiállítás a Dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben, az Enigma nevű művészetelméleti folyóirat comics-száma. A képregény jön, sőt már itt is van, rákapnak a művészek, és benyomul a galériákba, beveszi magát a művészet intézményeibe, és maga is intézményesül.

És nem csak nálunk. A New York-i Museum of Modern Artban, az úgynevezett magas művészet egyik legmagasabb fellegvárában a napokban zárt be a Comic Abstraction című kiállítás, 13 kortárs alkotó képregények formavilága által inspirált, de abból szinte teljesen kimosdatott, letisztult és lepárolt kompozícióival. Ez a művészetbe absztrahált képregény az egyik véglet, a másik még a pop art korszakához kötődik, és emblematikus művei Roy Lichtenstein nagyméretű festett képkockái. A comics művészeti áttörésének frontembere azonban leginkább Art Spiegelman, akinek nemrég magyarul is kiadott műve, a Maus ugyancsak a MoMÁ-ban került kiállításra 1992-ben, majd egész kis egyetemi értelmezőipar települt köré. Ehhez a komoly fogadtatáshoz óhatatlanul hozzájárult a holokauszt-történet önsúlya, ellenállhatatlan nehézkedése, a műfaj és a tárgy közti feszültség kiaknázása. Mert hiába voltak a képregénynek már a huszadik század első évtizedeiben olyan remekművei, mint Winsor McKay káprázatos gazdagságú Kis Némója vagy George Herriman Krazy Katje, a comic strip műfaja valahogy mégis könnyűnek találtatott, ahogy később is a szórakoztatás, az efemerség, az infantilizmus, vagy éppen az igénytelenség, a durvaság, a fellengzős fantázia és az olcsó kedélyborzolás képzetei kötődtek hozzá. A szuperhősök birodalmából aztán az underground képregények hozták le a földre, a mindennapok nyűgös terepére, de senki sem fogta olyan nagy dózisokban adagolt komolysági kúrára, mint Spiegelman.

Persze Magyarországon, ahol a képregénynek nem volt igazi kultúrája, sem 1945 előtt sem utána, a helyzet más, mint Amerikában, ahol több mint száz éves masszív hagyománnyal és olvasótáborral rendelkezik. Ott például Updike-tól Jonathan Lethemig írók egész sora emlékezhet vissza a szenvedélyes comics olvasás éveire, nálunk viszont úgy néz ki, mintha a művészeti világ most próbálná fölkarolni a képregényt, mintegy fölülről rásegíteni kultúrájának megalapozására és megteremtésére. Ám a műfaja itt is, ott is erős vonzást gyakorol a művészekre. Ha tehát a helyzetben vannak is lényeges különbségek, a művészettörténeti pillanat ugyanaz, csak mi máshonnan, más fázisban érkeztünk el hozzá. Csak azt nem tudni biztosan, minek is lehetünk tanúi mostanában: hódításnak-e vagy behódolásnak? A képregény térfoglalása zajlik-e a szemünk előtt vagy inkább asszimilációja, a művészetbe való betagozódása? Mintha a képregény és a képzőművészet között felélénkülő csereforgalom, a mind láthatóbbá váló kölcsönzések, kapcsolódások és áthallások mögött még mindig ott feszülne az a régi, terméketlen kérdés: vajon művészet-e a képregény vagy sem?

Persze mondhatnánk egyszerűen azt, hogy a művészfilmek mintájára léteznek művészképregények. Úgy tűnik, Artcomix nevű sorozatával emellett voksolt a Nyitott Könyvműhely is, melynek legújabb kötete A képregény felfedezése (eredeti megjelenése: 1993) szintén a műfaj öntudatosodásának dokumentuma. Scott McCloud ugyanis a képregény esztétikáját, műfajelméletét vagy inkább formatanát írta és rajzolta meg – képregényben. Elméleti irányultságból következően a regényes résszel, a műfaj történetével (vagy a képregények tematikájával) nem foglalkozik, kizárólag vizuális eszköztárával, vagyis a képre, a képkockák és az idő viszonyára, kép és valóság, kép és szöveg kapcsolatára és más effélékre koncentrál. Ez a tisztán formai szempontú megközelítés egy síkra hozza, ugyanazon a skálán helyezi el a képregényt és a képzőművészetet. Az utóbbi állandó hivatkozási pontként van jelen: a vonal kifejezőerejét elemezve például Munch-ra és Van Goghra, a mozgás ábrázolásának lehetőségeit fejtegetve a futuristákra és Duchamp-ra utal. A képregény ily módon a művészet egyik időtlen formájaként áll előttünk (ezért, hogy százéves történeténél nagyobb hangsúlyt kap az egyiptomiakig visszavezethető előtörténete). McCloud gondosan ügyel arra, hogy végig megőrizze a folyamatosságot a képregény és a képzőművészet között. Mindazonáltal úgy tűnik, minél inkább ráközelít a képregényre, annál biztosabb talajon mozog, szemléltetve a műfaj összetettségét és gazdagságát, és minél átfogóbb perspektívából közelít a vizuális jelekhez, annál hajlamosabbá válik, hogy felejthető kijelentéseket tegyen úgy általában a művészetről.

A képregény felfedezése a vizuális jelek tisztán formalista megközelítésének szélesre tárt ernyője alá vonja tárgyát, s ezzel a művészet voltára vonatkozó kérdés eleve élét veszti (még akkor is, ha maga a kérdés, egy rémálom kényszerességével újból és újból előkerül a könyvben). A dolog iróniája az, hogy miközben McCloud egy bonyolult grafikai jelrendszer nüanszainak elemzésével kísérli meg emancipálni a képregényt, a képzőművészet egy ideje épp egy ilyesféle formalizmus, a forma uralmának és uralásának szűkkörűsége elől menekül, és e menekülés egyik irányát épp a képregények kínálják a számára. A művészek ugyanis nem csupán, sőt nem is elsősorban stiláris eszközeik és megoldásaik miatt fedezik fel a képregényt, hanem azért, mert egy radikálisan más világot, a telibe talált mindennapiság világát nyitja meg előttük. Ráadásul a képregény vizuális célratörésének és tematikus rámenősségének, szakaszos lendületének, rejtélyes szaggatottságának, hiátusokra épített ökonómiájának köszönhetően azzal a különös képességgel rendelkezik, hogy minden történetnek egyfajta példaszerűséget kölcsönöz: minden bonyolultsága mellett mitikusan egyszerű forma ez, mert minden, amihez nyúl, egy alaptörténet hatását kelti.

Amíg a képregény és képzőművészet elkülönült világ volt, érintkezéseiket az áthidalások fesztávja tehette izgalmassá és emlékezetessé. Határaik elmosódásával ez a csiki-csuki játék (még ha most éppen tombol is) bezáródni látszik. A képregény fel van fedezve. A kérdés most már az, milyen tér nyílik újabb játékokra és felfedezésekre.

Beck András
Élet és Irodalom
51 évf. 26 szám
2007. Június 29.