Magaslati pozíció

Magaslati pozíció

“A képregény lebutított műfaj a nem olvasók számára. Azok számára, akik nem tudnak végigböngészni egy kisregényt, és képzőművészeti ismereteiket sem a reneszánsz alapozta. A képregény elébünk tesz egy vonalas rajzot, és a hős szájából kijövő légbuborékba annyit írnak: JAJ! Magamnak nem sok szerencsém volt ehhez a műfajhoz. Sosem akartam megspórolni azt a fáradságot, hogy én képzelhessem el a regényhős arcát, mozdulatait. (…) Az utca népének nyújt könnyített feladatot a képregény, megkíméli, és egyben elzárja őket az erőfeszítéstől.” Ezt a 168 óra című újságban Bölcs István írja filmkritikájában (Sin City, a bűn városa; 2005/23.).
Az éppen újjáéledő hazai képregényes színtér persze felszisszent, és az ötvenes évek mételyt és szellemi fertőt kiáltó hangját vélte újra hallani. Pedig nem erről van szó. Szükségtelen itt most kifejteni, a képregény miért nem az, aminek Bölcs láttatja – tisztelettel a Műértő elmúlt évfolyamaihoz irányítanám, amelyekben a comics vonulataival tucatszor foglalkoztunk. Nem is ez a lényeg.
Hanem a kultúrafelfogás, amely e szavakból kirajzolódik. A kritikus fentről lefelé beszél, egy általa adottnak vélt hierarchiában olyan ponton áll, amely szerinte a kritikus helye: egy szellemi magaslati pontról, ahonnan jól lát mindent, és az elébe kerülő tereptárgyakról pontos ítéletet formál. Ebből következően magát e viszonyítási rendszer centrumába helyezi, és innen különböztet meg jó és rossz (végső soron az értékekre veszélyes) műfajokat, megszólalásmódokat, műveket. E rendben az, akinek úgymond “képzőművészeti ismereteit a reneszánsz alapozta”, automatikusan magasabb helyen áll, mint akik a populáris kultúra műfajait művelik, fogyasztják, vagy ahogy az idézetben egészen megdöbbentően áll: “az utca népe”. Nem arról van szó, hogy el kellene dobni a reneszánsz alapozta esztétikai műveltséget, hanem arról, hogy a fentről lefelé beszéddel, az érték és kvalitás nevében ítéletet formáló attitűddel nem megyünk semmire. A kétezres években így egyszerűen nem lehet megérteni kulturális folyamatokat. Már tíz vagy húsz éve sem lehetett volna, de akkor minálunk a kultúra még sokkal inkább a tekintélyelv, az elit- és a tömegkultúra esztétikai hierarchiája mentén tagozódott, kijelölhető és tartható volt a magaslati pozíció. Mára tarthatatlan. (Intézményrendszerünk konzerválja még, de ez megint más kérdés.) Kulturális színterek, értelmezői közösségek, diskurzusok működnek párhuzamosan izgalmas sokaságban. Differenciáltabb közelítés kell, folyamatos definíciókényszer van, érték és kvalitás helyei nem az elit által kijelöltek többé. Ennek érzékelése sokakban pánikot kelt, Bölcs szövege is e pánikdiskurzus része, de válaszként a képzeletbeli szóbuborékba most csak annyit írnánk: RELAX! Nincs végveszély. Ennek megértése talán generációs kérdés is, de ismerve a kritikusnak épp a televízióban és a rádióban – vagyis a tömegkultúrában – kifejtett korábbi tevékenységét, talán csak a felismerés késik.
Csók István

Műértő
2005. július-augusztus
2. oldal