Kirajzás

A rendszerváltás után több kísérlet történt arra, hogy a magyar képregényt feltámasszák poraiból. Kiss Ferenc, aki feltehetően az utóbbi fél évszázad magyar képregénytörténetének egyik legteljesebb archívumát tárolja szekrényekben, lakása ajtói fölé erősített polcokon, különös, a legtöbbek által sohasem hallott magazinokat tesz elém, mint például az 1993-ban megjelent és néhány szám után kimúlt Csalamádét, az 1995-ben életre hívott, de egyetlen szám után becsődölt Fülig Jimmy szórakoztató magazint.
Kiss Ferenc szerint szükség volna olyan mecénásra, aki a hosszabb távon megtérülő befektetés reményében hajlandó jól megfizetni a rajzolókat és szövegírókat, mert a jelenlegi bérezés mellett igen nehéz elvárni, hogy valaki profi munkát tegyen le az asztalra. Régi példázatot mesél: egy japán földesúr felkeresi a híres rajzolót, hogy fessen neki egy kakast. A földesúr hiába tér vissza mindegyre a képért, a rajzoló csaknem akar elkészülni az alkotással. Végül egy év múlva elkészül a mű, és az akkor már igen mérges földesúr még borsos árat is kénytelen fizetni a képért. Remegő hangon kérdezi a rajzolót, mi került enynyibe az egyszerű kis képen, és miért kellett erre egy évig várni. A rajzoló odalép az egyik szekrényhez, kinyitja, és a szekrényből szinte kidől az oda bezsúfolt, egyetlen rajzhoz készült ezernyi kakasvázlat, -tanulmány.
– Magyarországon ezt az ezer rajzot nem akarja kifizetni senki – mondja Kiss Ferenc.
Nem az amerikai stílusú tucatképregényeket hiányolja azonban elsősorban, hanem azt a szerves fejlődést, ahogyan a képregény nyugaton egyre inkább megbecsült művészeti ággá vált. Az amerikai író, Neil Gaiman nevét említi, aki egyesek szerint az idei irodalmi Nobel-díj egyik várományosa, és akinek Sandman című képregényfolyama évekig borzolta az olvasók és a kritikusok idegeit.
Ebből a szempontból a képregény értői mérföldkőnek tekintik a szintén amerikai Art Spiegelman Maus című képregényének 1986-os megjelenését, amely az első jelentős kísérlet volt arra, hogy a képzőművészet és az irodalom határterületein lavírozó kifejezési formát valódi művészetté formálják. A híres-hírhedt képregény a holokauszt témáját dolgozta fel oly módon, hogy különféle állatokként ábrázolta a történelmi esemény szereplőit. A képregényt nemrég Magyarországon is kiadták. A könyv mellett a budapesti Holokauszt Emlékközpont más módon is népszerűsítette a képregényt; hogy sokan aztán provokációnak és ízléstelen tréfának tartották a metrókocsikban megjelenő rajzokat, ahhoz nyilvánvalóan hozzájárulhatott a valóban hiányzó hazai képregénykultúra, de az a magyarországi közéleti légkör is, ahol az antiszemitizmus vádja sokszor nem a valós veszélyek elleni fellépést, hanem csupán a politikai lejáratás céljait szolgálja. Különös, hogy a képregény jó része 1991-ben is megjelent már Magyarországon, de akkor senki nem figyelt fel rá…
Az amerikai vonulat mellett az európai képregénykultúra az, amely a legnagyobb hatással lehet a hazai fogyasztókra. Bár az Asterix képregényeket már a rendszerváltás előtt megismerhette az olvasó, de például olyan progresszívebb európai képregény hazai megjelenésére, mint amilyen a most itthon is bemutatott és kiadott francia „XIII” – amely misztikus bűnügyi sztorit dolgoz fel –, 2004 végéig várniuk kellett a magyar olvasóknak.
A húszéves Futaki Attila kétségtelenül az ifjabb generációt képviseli a magyar képregényrajzolók között. Maga az élő példa rá, hogy ez a fiatal generáció létezik Magyarországon, és vágyik arra, hogy megmutassa tudását. Futaki Attila a múlt pénteken a Műcsarnokban tartott előadásán hangsúlyozta, hogy másfél éve „erős képregényhullám” tapasztalható Magyarországon, a média egyre több figyelmet szentel ennek a témának, egyre több a megjelenési lehetőség, ám a rajzolók változatlanul hátrányban vannak nyugati kollégáikhoz képest. A képregényrajzoló szerint számos fiatal tehetség felbukkant az utóbbi években, de nevük néha ismertebb külföldön, mint Magyarországon, mert a hazai közönséghez nem jutnak el, illetve ez a közönség nem is igen létezik. Az értő közönség Futaki Attila szerint is főként azért hiányzik, mert a rendszerváltás előtti harminc évben a műfaj alárendelt szerepbe került a regényadaptációk miatt. A Magyar Nemzet kérdésére úgy fogalmazott: bizonyos időnek kell eltelnie ahhoz, hogy ez a közönség megjelenjen, még inkább ahhoz, hogy a képregényt értőkben ezután felmerüljön az igény a művészibb változatok iránt, hogy erősödjön azok tábora is, „akik valami másra vágynak”.
Hozzátehetjük: talán a történelmi képregény lesz e „kilencedik művészetnek” az a válfaja, amelynek hazánkban a leghamarabb igazságot szolgáltathat az idő, hiszen e műfaj nem áll messze az itt már megszokott regényadaptációktól, és lelkes olvasó-utánpótlást jelenthet a történelemre, a régi korok vitézségére éhes ifjúság.
Sarlós Endre is gyerekkorában zárta szívébe a szigetvári hőst. Még ma is élénken él emlékezetében, ahogy a „vasárnapi iskolában” az ostrom évfordulójához közeledve áhítattal nézte a szigetvári plébániatemplomban felállított fekete koporsót, rajta Zrínyi-sisakkal és két karddal, felette a Zrínyi kirohanását ábrázoló festmény, miközben a pap a hősökről beszélt a prédikációban.
– Ez az élmény adta a hatvanas években is a belső késztetést – mondja a művész, aki először 1966-ban, az ostrom 400. évfordulójára rajzolta meg a várvédők történetét 80 rajzban, ami akár a most megjelent képregény ősének is tekinthető. A mű mai formája végül 1986-ban lett kész, de a munkát alapos kutatás, a történelmi források tanulmányozása, a korabeli ruházatok, fegyverek megismerése előzte meg, hogy a rajzok a legutolsó részletekig hitelesek legyenek. Meg is kapta Sarlós Endre a munkáját elbíráló illetékesektől, hogy minek „magyarkodik”. Hiába magyarázta a páncélokon, ruhákon lévő szimbólumokra utalva, „könyörgök, ilyen volt a kor”, a képregény kiadását nem vállalta akkor senki.
Ma már kis iróniával teszi hozzá:
– Amennyire én itt magyarkodtam, legalább annyira törökködtem és horvátkodtam is.
Előkészületben van Sarlós Endre másik, majdnem elfelejtett műve is, a Rekviem egy hadseregért képregény-feldolgozása, amelyet már Nemeskürty István könyvének megjelenésekor, 1972-ben elkezdett rajzolni. Ennek megalkotása során is alapos kutatómunkát végzett a képregényrajzoló, hiszen pontosan akarta ábrázolni a második világháborús honvédség ruházatát, fegyverzetét. Az utolsó oldalak megrajzolása azonban a kilencvenes évekre maradt, mivel Sarlós Endre tisztában volt azzal, hogy munkája politikai okokból csak csonkán jelenhetne meg.
– Azért vártam a Rekviemmel, mert az utolsó tizenhat oldalon szerettem volna bemutatni a Magyar Királyi Honvédség fegyvernemeit, rendfokozatait, fegyvereit, mert így teljes ez a mű. Ezekről a dolgokról azonban akkor beszélni sem volt szabad.
Jóllehet a Nemzetőr című lap folytatásokban közli a képregényt, a teljes anyag egy kötetben való megjelentetésére egészen mostanáig várni kellett: Reiter Zoltán kiadója hamarosan megjelenteti ezt az albumot is.
Tény, hogy Magyarország nagyot változott a három évtizeddel ezelőttihez képest. Sarlós Endre azonban, aki 38 éven át a Pécsi Bőrgyár dekoratőr grafikusaként dolgozott, és emellett rajzolt képregényeket a Fülesnek, egy dologban nem sok különbséget lát:
– Képregény rajzolásából Magyarországon akkor sem lehetett, most sem lehet megélni.



Beszélő képek
1896. február 16. A képregény időszámításának kezdete. Ezen a napon jelent meg Richard F. Outcault Sárga kölyök (Yellow Kid) című képregénye, amelyet Joseph Pulitzer New Yorker World című lapjának vasárnapi melléklete közölt. Ez az első olyan képes történet, amelyen már megtalálható a képregény minden később lényegesnek tartott eleme: a képek elbeszélő rendszere, az állandó szereplők és a párbeszédek, amelyek ábrázolására először használták az úgynevezett szóbuborékokat. Az új műfaj gyorsan hódított: az amerikai lapok vasárnapi mellékletei hamarosan elképzelhetetlenek lettek comicsok nélkül. Az 1900-as évek első évtizedében a képregény meghódította Európát is: először Franciaországban, aztán Angliában és Svédországban jelentek meg ilyen képes történetek.
1915 Magyarországon ettől az évtől a Légrády-féle sajtóbirodalom termékeként jelent meg a Képes Újság, amelyik következetesen épített erre a műfajra. A sorozatok a „beszélő képek” címet viselték, és Amerikában népszerű képregényeket közölt az európai hagyományoknak megfelelően, szóbuborékok nélkül, képaláírásos formában.
1920–1940 A két világháború között a Pesti Hírlap vasárnapi száma, majd az Áller Képes Családi Lapja adott tág teret a képes történeteknek. Az első képregényújság megjelenésére azonban még várni kellett.
1936 Piacra került a Hári János. A tizenkét oldalas lap a legfrissebb amerikai képregényekből vett át történeteket, magyar rajzolóktól nem közölt alkotásokat. Mindezzel együtt a Hári János az első magyar képregényújság.
1945–1957 A háború után beszüntették Magyarországon a nyugat-európai és amerikai képregények közlését. Különféle lapok megjelentettek ugyan (képaláírásos) képes történeteket, ám a Hári János hagyományaihoz jó tíz évig nem tértek vissza.
1957. január 31. Jeles nap a magyar képregény történetében: ekkor jelent meg a Pajtás című lapban Zórád Ernő May Károly regénye alapján készült képregénye, a Winnetou. Ez a képregény már szóbuborékos megoldással készült, forgatókönyvét Cs. Horváth Tibor írta, ez az első modern magyar képregény. Ekkoriban jelent meg a Füles rejtvényújság is, amely a továbbiakban minden számában közölt képregényt. 1958–59-től már szinte kizárólag regényadaptációk jelentek meg, és három rajzoló vált meghatározóvá, akik egyben fémjelezték a következő harminc év magyar képregényét: Zórád Ernő, Sebők Imre és Korcsmáros Pál. A Pajtás és a Füles lapokon kívül a Magyar Ifjúság, a Lobogó, a Nők Lapja, a Népszava és a Képes Nyelvmester közölt még képes történeteket.
1980 A főként regényadaptációkra épülő magyar képregények mellett feltűntek a nyugat-európai, elsősorban francia képregények is, jórészt a jogdíjak megfizetése nélkül. Az 1981-től megjelenő Kockás magazin a francia Pifből vette át történeteit, Rahan, dr. Justice és Taranis hamarosan a fiatalok kedvencévé vált.
1988 Egy svéd–magyar vegyesvállalat révén megjelent a magyar piacon a svéd Semic International képregénykiadó, és 1991-ben már tucatnyi kiadványt jelentetett meg nálunk közismert amerikai képregényhősök, Batman, a Pókember és Superman kalandjaival. A rendszerváltást követően ugyanakkor a magyar rajzolók egyre nehezebben kaptak megbízásokat, és a kilencvenes években indított magyar képregényújságok sorra kudarcot vallottak a piacon.
(Kertész Sándor Szuperhősök Magyarországon című könyve alapján)

Tóth Szabolcs Töhötöm
Magyar Nemzet
2005. április 16. – 30. oldal

Oldalak: 1 2