Kirajzás

Kirajzás
Újjászületés előtt áll a magyar képregény?

Néhány hónapja a hozzáértők a kilencvenes évektől nehéz helyzetbe került magyar képregény reneszánszáról beszélnek, a nyugaton egyesek által már „kilencedik művészetnek” tartott képregény népszerűségének lassú növekedésében reménykednek. Olvasóközönség, terjesztési nehézségek, pénz és a hiányzó hazai képregénykultúra miatt azonban keservesnek ígérkezik az újjászületés.

A rendszerváltás után sokan keseregtek azon, hogy nem került elő a „fiókokból” olyan igazán nagy mű, amelyet szerzője a kádári évek cenzúrája miatt volt kénytelen titokban tartani. A klasszikus irodalmi műfajokban alkotók 1990-ben valóban nem álltak elő régóta dugdosott kéziratokkal, ám ezektől eltérő művészeti ágban a szigetvári Sarlós Endre fiókjában ekkor már majd öt éve porosodott egy nagy ívű műalkotás.
Az 1566 – Szigetvár ostroma című képregény, amely színes történelmi tablóban állít emléket Zrínyi Miklós és katonái hősiességének, nemkívánatos alkotásnak minősült még a diktatúra utolsó éveiben is: „magyarkodó” jellege, „militáns rajzai” és a kereszt megjelenítése miatt utasították el a kiadók. Ám Sarlós Endre teljes képregénye 1990 után is majd 15 évig fiókban maradt, és ez a történet már a magyar képregény kitaszítottságát, kiadásának, terjesztésének és művészetként való elfogadtatásának nehézségeit illusztrálja.
– Valami nagyon el lett itt szúrva – mondja kérdésemre Reiter Zoltán, a képregényt szinte véletlenül felfedező és néhány hónappal ezelőtt megjelentető kiadó vezetője. Mint ahogy a Magyar Nemzetnek nyilatkozó több más, képregények megjelentetésével foglalkozó szakember, ő is legfőképpen arra panaszkodik: a képregények terjesztése Magyarországon nem megoldott, az újságosoknál szinte eldugják őket a vásárlók elől, a könyvesboltokba majdnem lehetetlen „beimádkozni”, ami azt jelzi, hogy magának e művészeti formának nincs helye sem az újságok, sem a könyvek között.
Reiter Zoltán cége memóriakártyák megjelentetésével alapozta meg sikerét. A vállalkozás vezetőinek figyelme fokozatosan a történelmi tárgyú rajzokat ábrázoló kártyák felé fordult, mert hamar kiderült, a szupermarketekben kapható és a nemzeti történelmet, valamint a magyar katonai hagyományt bemutató kártyák népszerűek a fiatal vásárlók körében. Reiter Zoltán rajzokat keresve bukkant rá Sarlós Endre képregényére is, amelyről úgy beszél, mintha rég elveszett kincset talált volna.
Igaz, a pénzt ez a „kincs” eddig csak vitte. Amikor a kiadóban jártam, Reiter Zoltán éppen a nemrég megjelentetett képregény remittendájának begyűjtését szervezte, és bizonyos volt abban: jelentős számú eladatlan Zrínyi-képregény kerül majd vissza a raktárakba a boltokból. Elmondása szerint megfelelő terjesztés és támogatók híján eddig egyértelműen ráfizetéses vállalkozás volt a Szigetvár ostroma megjelentetése. S noha a budapesti horvát üzleti érdekeltségek szívesen támogatták reklámmal a magyar kiadást, Horvátországban pedig hamarosan hathatós állami segítséggel jelenik meg az ott horvát nemzeti hősként tisztelt Zrínyi Miklósról szóló képregény, a magyar üzleti szférát és a magyar kultúrpolitikát egyelőre nem hozta lázba a vállalkozás.
Annál inkább Reiter Zoltánt, aki hisz abban, hogy a történelmi képregény hosszú távon sikerre van ítélve Magyarországon.
– Egyelőre még nyitott itt a tér, később nehezebb lesz megjelenni ezen a piacon is – mondja, és máris sorolja terveit, mivel is hódítanák meg a reményeik szerint majd egyre szélesedő olvasóközönségüket. Pannon tüzek címmel hamarosan megjelenik a hunok és Attila történetét feldolgozó képregény, rajzolják már a Toldi-trilógiát, és szintén hármas felosztásban készül a Hunyadiakkal foglalkozó mű. Elkészült és kiadásra vár a Rekviem – a Szigetvár ostromához hasonlóan szintén Sarlós Endre munkája –, amely Nemeskürty István egykor a csendet megtörő könyve alapján dolgozza fel a 2. magyar hadsereg pusztulásának történetét – képregény formában.
– Nem az a célom, hogy 11 ezer példányt eladjunk rövid időn belül, hanem hogy ezeket a képregényeket tíz év múlva is ugyanúgy le lehessen emelni az állványról – mondja Reiter Zoltán, aki e formát kitűnő eszköznek tartja arra, hogy az ifjabb korosztály figyelmét a nemzeti történelem és a magyar irodalom felé fordítsa.
Ahhoz azonban, hogy egy-egy képregény jelenleg borsos, majd 2000 forintos árát lejjebb szoríthassák, nem csupán hirdetőkre, támogatókra lenne szükség, hanem arra is, hogy az igényes képregény végre a nyugatihoz hasonló elismerést vívjon ki mind az olvasók és a terjesztők, mind a képregény rajzolásával próbálkozó művészek körében.
E grandiózusabb cél elérését elősegítendő alakult meg ez év elején a Magyar Képregénykiadók Szövetsége (MKSZ), amely a Magyarországon képregénykiadással foglalkozó cégek képviselőit, illetve a műfajt szívügyüknek tekintő szakembereket tömöríti. Egy márciusban tartott kerekasztal-beszélgetésen a szövetség jelen lévő alapítói annyiban egyetértettek, hogy a képregény hazai megítélése változóban van, és ez akár a magyar képregény reneszánszát is előrevetítheti.
– Valami van a levegőben – mondja Korcsmáros Gábor, akinek kiadója nagyapja, Korcsmáros Pál legendás Rejtő-képregényeinek felújításával és kiadásával foglalkozik, és aki szintén reménykedik abban, hogy ez a „valami” nyereséges vállalkozássá teheti a régi nagy klasszikusok megjelentetését. Szerinte egyértelműen a terjesztésben kell „valami teljesen újat” létrehozni, hogy legalábbis kifizetődő vállalkozássá váljon a képregények kiadása.
Bayer Antal, a szövetség képviselője arról számolt be lapunknak, hogy apró lépéseket már sikerült tenni: alternatív terjesztőhálózat létrehozásáról folytatnak tárgyalásokat olyan üzletláncokkal, ahol a képregény magyar szerelmesei fellelhetik majd a korlátozott számban megjelentetett képeskönyveket.
Bayer Antal szerint a küszöbönálló képregényreneszánsznak egyértelmű jelei vannak.
– Tavaly év vége felé indult meg mozgolódás – mondja, és e mozgolódás első kézzelfogható eredményének tartja, hogy a kiadók összefogtak, és a szövetség szervezésében a múlt héten Budapesten megtartották az első magyar képregényfesztivált. A fesztiválon egy új magyar kiadvány, a Bayer Antal által szerkesztett Fekete-fehér Képregény-antológia is bemutatkozott, amely külföldi képregények mellett már hazai alkotásoknak is teret ad, és ígéretes kezdeményezésnek tűnik arra, hogy a magyar képregények állandó fórumává válhasson.
A fesztivál valóban az első ilyen seregszemle volt Magyarországon, és a szervezők egyöntetű sikerként értékelik, hogy majd kétezer belépő kelt el a budapesti Almássy Téri Szabadidőközpontban megtartott rendezvényen. Jóllehet a kilencvenes évek elején szerveztek már három képregény-találkozót, azok egyikén sem képviseltette magát a hazai kiadóknak ilyen átfogó köre, és egyik sem vonzott ilyen nagyszámú érdeklődőt. Igaz, akkoriban, a rendszerváltást követően még nem sokan sejtették, hogy a magyar képregény sorsa talán még hányatottabb lesz, mint 1990 előtt, amikor a hivatalos kultúrpolitika által megtűrt, ám alantasnak tartott képregény elsősorban a Füles rejtvénymagazin révén több százezer, ha ugyan nem egymillió olvasóhoz jutott el rendszeresen.
Kiss Ferenc, aki évtizedek óta ír szövegeket képregényekhez, és aki magát „a magyar képregény krónikásának” hívja, olyan adatokat idéz, miszerint a fénykorában ötszázezer példányban elkelt Fülest az olvasók harmada a képregény miatt vásárolta meg.
A „krónikás” lakásában, íróasztala szomszédságában ott lóg a falon azoknak a portréja, akiket a magyar képregény „három testőrének” nevez – a Rejtő-univerzumot megrajzoló Korcsmáros Pálé, illetve a szintén regényadaptációkat készítő Sebők Imréé és Zórád Ernőé. Miközben igen nagy tisztelettel emlegeti nevüket, megjegyzi, a magyar képregény 1990 utáni haláltusájának oka nem kis részben az, hogy e triumvirátus nem engedte be maga mellé a fiatalabb rajzolókat, és így az utánpótlás kinevelése elmaradt.
– Kinyírtak mindenkit maguk mellől – mondja Kiss.
Ám nemcsak az utánpótlás, hanem a színvonalas képregényt értékelő közönség „kinevelése” is elsikkadt így. Kiss Ferenc szerint a magyar képregény kettős lemaradásban van nyugati társaihoz képest. Hatvanéves hátránnyal küzd: az 1896-ban Amerikában utcára került Yellow Kidben már alkalmazott „szóbuborékos” technikát csupán 1957-től használják Magyarországon a képregények elkészítésénél. Ám van egy százéves lemaradásunk is: a rendszerváltás előtt az irodalmi adaptációk mellett nemigen jelentek meg a rajzokat hangsúlyozó, igazi képregények.
– Amíg a Pókember öt oldalon ugrál át egyik felhőkarcolóról a másikra, addig nekem ennyi helyen egy szereplő leélt egy egész életet – mondja a szövegíró-szakértő. (A szöveg túlburjánzása a klasszikus Füles-képregényekben már olyan bántó volt, hogy Zórád Ernő 1975-ben fellázadt a Cs. Horváth Tibor által megírt adaptációk ellen, és maga készítette a szövegeket, mivel a rajzok már alig fértek el a betűk mellett.)

Oldalak: 1 2