Zöld Lámpás – Filmkritikák

Kulter.hu

Superman zöldben

[toc](Dani Áron) Miután Amerikában bemutatták a Zöld Lámpást, az első visszajelzések egy jellegtelen és felejthető mozival riogattak mind a kritikusok (rottentomatoes), mind a nézők (imdb) értékelései alapján. Mi mégsem tudunk igazán haragudni Martin Campbell filmjére, jóllehet, mindez csak az előzetes híresztelések fényében alakult így.

A Zöld Lámpás bő hetven éves pályafutása során sosem vált igazán izgalmas figurává, nem volt olyan sarkalatos tulajdonsága, amit kiragadva konfliktusgócponttá lehetett volna tenni. Univerzumok közt ívelő kalandjai pedig nemcsak távolabb lökték az ezüstkorban divatba jövő „hétköznapi hősök archetípusától”, hanem a mozgóképes változatokat is rajzolt formára korlátozták (megannyi mellékszereplés a különböző Warner Bros. rajzfilmekben, illetve két egészestés kaland 2009-ből és 2011-ből, amelyeket már itthon is megvásárolhatunk). A X-mennel megindult, legújabbkori képregény-adaptációs hullám tükrében viszont nem meglepő, hogy a Zöld Lámpás is megérkezett a vászonra. Ha pedig már ott van, nemcsak igyekszik maximálisan kihasználni a CGI-technológia nyújtotta lehetőségeket, hanem ezt csont nélkül meg is teszi. Szemkápráztató fantáziavilágok közt röpköd, egy elsőre kissé furcsának ható, steril, de végül mégis rettentő cool szuperhős-kosztümben.

Persze nem mond vele senki semmi újat, ha megemlíti, hogy a szép masnival átkötött hulladék a csomagolás ellenére is csak hulladék marad, ezúttal mégis fontos kiemelni a számítógép generálta panorámát, mert vitathatatlanul ez a legnagyobb erénye a Zöld Lámpásnak. Az embertelenül gigászi költségvetés, ha nem is térül meg, legalább jól mutat. Másban nem képes überelni az idei vetélytársakat (Thor, Amerika Kapitány, X-Men: Az elsők), ez azonban még korántsem jelenti azt, hogy a Zöld Lámpás az olyan nagy csalódások közé sorolódna, mint az Elektra, a Szellemlovas, a Macskanő vagy a Spirit, melyeket már-már el is feledtünk.

Hal Jordan vagány tesztpilóta. De már-már nem is lehet szuperhős a szuperhős, ha nem éri valami egész életére kiható gyermekkori trauma, mely voltaképpen alkalmassá teszi őt a szuperhős-létre. Az elcsépelt flash-back megoldást ötletesen szúrják egy hasonló szituáció közepébe, így gyorsan világossá válik, hogy akármekkora macsó is ez a Hal, súlyos lelki terhet cipel, s apja emléke mindmáig árnyékként vetül rá. Bizonyításkényszere felelőtlenné teszi, magánélete pedig csődkupac. Egyéjszakás, csinos lányok, egyfős baráti társaság és rideg távolság a családtól. Ezek azok a tulajdonságok, amivel a képregény megpróbálta közelebb hozni Hal alakját, s amiket a film is igyekszik jelezni. Ennél azonban sajnos nem jut tovább. Nem képes őket részekre szedni, és végeredményben pont olyan teljesítményt nyújt, mint a Fenegyerek 2001-es mozifilmje. Mindkettőre igaz, hogy önmagukban nem igazán állnak meg a lábukon, a képregényes eredettörténetek ismeretében azonban erősen felértékelődik jelentőségük. Különösen igaz ez, ha a folytatást meglebbentő lezárást nézzük, amelyben megszületik Hal legádázabb ellensége.

Ha már a karakterek nem rejtegetnek nagy izgalmakat, akkor az akcióra és a cselekményre hárul ez a feladat, s voltaképpen a legjobb Zöld Lámpás-történetek is az akciók révén bontják ki a cselekményt. Martin Campbell narratívája nem tartogat szövevényes csavarokat, sablonos fordulatai mégsem bántóak. Az univerzum távoli zugában gyülekezik a gonosz pusztító ereje, mely egy sárgás-szürkés felhő formájában jelenik majd meg. Hasonlóval találkozhattunk már a Fantasztikus Négyes és az Ezüst utazó fináléjában, az arctalan természeti erő azonban nem a legtutibb megoldás, ha az ember csihi-puhira vágyik. Ezért hősünk kap egy zúzásban bővelkedő kiképzést, és még egy telepatával is meggyűlik a baja, miközben James Newton Howard a rideg űrt és a csodákra való rácsodálkozást remekül elegyítő filmzenéje hatásosan árnyalja az összképet. Nehéz tőle szabadulni.

A Hector Hammondot alakító Peter Sarsgaard hozza a hatalomtól megrészegült nemezist, közben mégis emberi, s nem csak szánandó, hanem talán sajnálható is. Blake Livelynek talán a barnára festett haja kölcsönöz érthetetlen szürkeséget, Ryan Reynolds viszont igazán szimpatikus, néhol pedig egészen humoros. Egy-egy rövid pillanat erejéig feltűnik még Hal jóbarátja, aki nem egy fajsúlyos karakter, de azért korántsem tolakodó vagy zavaró. Ahogy a Sinestrot alakító Mark Strong sem, akinek bár lényegében semmi szerepe sincs, karizmája megkérdőjelezhetetlen. Már a bajsza is rosszul áll. Azon pedig már meg sem ütközünk, hogy minden űrlény humanoid. A színészeken tehát nem igazán múlt, azt a keveset is, amit kaptak, megpróbálták életre kelteni, a sokszor hallott bölcsességeket („Fiatal az emberi faj, de…”, „Nem baj, ha félünk…”) vállalhatón felmondani. Az igazán nagy gond itt a rendezés. Martin Campbellnek nem sikerült egybefésülni a földi és az űrbéli intrikákat, néhány jelenet csak csüng a kozmikus semmiben, továbbá Coast City atmoszférája sem olyan erőteljes, mint a napfényben úszó Metropolis-é, vagy a ködös Gothamé. Leginkább olyan, mint a sivatag közepén elterülő kisváros a Thorban.

Zöld Lámpás személyében rejlett volna még egy ütőkártya, de mivel Hal mindent megmosolyogtató lazasággal visel – mint egy átszellemült kisgyerek – nem emelkedik a Superman visszatér-féle monumentális mélységekbe. Miután a DC legtöbb hőse az aranykorból származik, ma már gyakran nem is próbálnak hétköznapi problémákat rájuk vetíteni, és sokkal inkább az übermensch dilemmájával állítják őket szembe, s a gőggel, amit ez az állapot szülhet. Superman ennek ellenére csupán végtelen jóhiszeműségéről, és emberségéről tett tanúbizonyságot a filmvásznakon. Ez a hurráoptimizmus a Zöld Lámpást is áthatja, ezért pedig igazán haragudni nem lehet rá.

A kötelező eredettörténet letudva, most jöhetnének az izgalmasabb dolgok, miként egy párkapcsolatban sem az a kérdés, hogy összejönnek-e a kiszemeltek, hanem hogy együtt is maradnak-e. Bár a Zöld Lámpás csúnyát hasalt a jegypénztáraknál, nem vennénk rá mérget, hogy ez bármire is garanciát jelent. Hollywood inkább porol le egy buktát és ad zöld utat a Zöld Lámpás 2-nek, minthogy kockáztasson egy új – ne adj Isten –, saját ötlettel! (klulter.hu)