X-Men: Az elsők – Filmkritikák

vox.hu

(Szöllőskei Gábor) A hatvanas évek Amerikájában járunk. Két különös, tehetséges fiatalember összebarátkozik. Az egyik angol arisztokrata, a másik Kelet-Európából menekült, Auschwitzot túlélt zsidó. Barátságuk alapja, hogy mindkettőjük különös tudást fedez fel magában: az egyik olvassa és irányítja az emberek gondolatait, a másik uralkodik a fémek fölött. Képességeik más hasonló mutánsok körébe sodorják őket, és ők állnak élére annak a közös harcnak, amelyet az emberiségre leselkedő óriási veszély elhárítására kezdenek. De a küzdelem őket magukat is eltávolítja egymástól: Magneto és Xavier egymás ellen fordítja földöntúli erejét.

Legalábbis ami az X-Men franchise vadonatúj prequeljét illeti. Pedig a meglepően színvonalas képregénysorozat (az eddigi négy epizód közül egy sem kapott 70%-nál rosszabb értékelést a VOXtól) már a negyedik rendezőjét fogyasztja. Szó se róla, a producerek ügyesen kérik fel a soron következő X-karmestert. Ezúttal Matthew Vaughnra esett a választás, akinek nem sok ideje maradt dagadtra hízlalni a máját tavaly a Ha/ver kapcsán befolyt pozitív kritikai ömlengéssel. Rögvest a nyakába zúdítottak egy 120 millás nyári blockbustert, ráadásul egy éve sem volt arra, hogy mozikba küldje az anyagot. Nos, Vaughnt – úgy néz ki – inspirálta a záros határidő.

Az X-univerzum ezúttal a szélrózsa minden irányába szétspriccelő, terjedelmes és részletes előzményt kapott. Charles Xavier és Eric Lensherr alias X professzor és Magneto megismerik egymást, fiatal mutánsokat toboroznak maguk köré, és egyesült erővel használják x-génjeiket a III. világháborút kirobbantani vágyó gazok ellen. Mindez a korai James Bond-filmekre jellemző, hatvanas évekbeli, hidegháborús érában. Félreértés ne essék, szó sincs forradalmasításról, újszerűségről, vagy az eddigiektől eltérő vizualitásról! Vaughn csupán hozta a Bryan Singer által felállított színvonalat, igaz, ezt mindenki másnál (Brett Ratner, Gavin Hood) lelkiismeretesebben tette. A Csillagpor és a Ha/ver direktora komolyan vette a munkát és passzolta az iróniát. Remekül vezette a színészeket (James McAvoy, Michael Fassbender, Jennifer Lawrence, Kevin Bacon), akik ezt meg is hálálták az élükön Fassbenderrel, ám ezt erősen gyanítottuk, tekintve Magneto jellemének összetettségét. Szerencsére az ifjoncok sem vallanak kudarcot, a Winter’s Bone üdvöskéje, Jennifer Lawrence például továbbra is az álomgyár egyik legígéretesebbje, hiszen a független, Oscar-kaliberű terep után egy blockbusterben is képes érzékeltetni minden fájdalmát egyetlen tekintetben.

Az X-Men filmekben ugyanakkor mindig sokat nyomott a latba az itt-ott kellemesen elcseppentett humor is (a Farkas spin-off e téren alultejesített), amely Az elsőkből sem hiányozhat, a franchise talán legnagyobb poénját találjuk itt egy ötletes cameo képében.
És éppen ezek azok a pillanatok, melyek kiemelik Vaughn filmjét az általános agykímélő nyári blockbuster-szezon darabjai közül. A film két órájában igazi jellemek, parázsló konfliktusok és allegória-hegyek tülekednek. Igen, ugyanakkor meg teleportáló vörös démon (Hellboy kisöccse?), rovarszányú go-go girl és bögyös gyémántbőrű telepata is akad, ám miért baj, ha ötvözzük a műfajokat? Az acél is erősebb a vasnál. (vox.hu)

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12