Tintin kalandjai – Filmkritikák

Kulter.hu

Az élőszereplős rajzfilm

[toc](Dani Áron) A belga képregények először francia nyelvterületen hódítottak, majd a világon mindenütt. De hogy biztosra menjenek, most a filmipart is igyekeznek igájuk alá hajtani. Eleinte adta magát a rajzolt forma, mára viszont nemcsak Asterix és Lucky Luke, hanem az olyan képtelen karakterek is élőszereplős verzióval próbálkoznak, mint a Hupikék Törpikék. Épp ezért sokáig kérdéses volt, hogy a Tintin kalandjai miért nem ezt az utat választotta.
A belga képregényt alapvetően kétféle rajzolási mód határozza meg: a kerekdedebb, karikaturisztikus, valamint a letisztult, vonalas stílus. A gall falu és a vadnyugati pisztolyhős kalandjait az előbbiek közé sorolhatjuk, míg utóbbihoz – az élőszereplős verzió után kiáltó darabokhoz – tartozik a Largo Winch és a Michel Vaillant-sorozat. A Tintin esetében azonban nem ilyen egyértelmű a helyzet. Azt gondolnánk, hogy a realisztikusabb látványvilágot kínáló albumok inkább filmre, míg a figuratívabbak rajzfilmre kívánkoznak, azonban idén mintha ennek éppen az ellenkezője bizonyulna igaznak. A törpök hiába veszik körbe magukat emberekkel, a Hupikék törpikék mégiscsak inkább marad családi mese, mint az animációs formában érkező Tintin, mivel Aprajafalva lakóit nem színészek játsszák, Hergé figuráit viszont igen.
Furcsa öszvér ez a motion capture technika. Ez idáig nem is teljes mértékben sikerült elnyernie a létjogosultságát. Robert Zemeckis próbálkozásai (Polar Expressz, Beowulf – Legendák lovagja, Karácsonyi ének) nemcsak felejthető darabok, de látványvilág szintjén is inkább csak a kísérlet stádiumában járnak. A végeredmény olyan filmek esetén jobban látható, amikben nem a teljes játékidőt, csak néhány szereplőt generáltak a trükkmesterek. A Gyűrűk Urában, az Avatarban vagy a legutóbbi Majmok Bolygójában így az a paradoxon áll elő, hogy Zemeckis mozijaival szemben a látvány nem feltétlenül írja felül a cselekményt, de közben azokhoz hasonlóan mégis demonstrálja az elkészítés CGI-mivoltát. A kérdés: képes-e a motion capture ezt a szerencsés ellentmondást kilencven percen keresztül fenntartani, vagy Spielberg is régvolt tanítványa hibájába esik, és szükségtelenül fáradozik a formák simára csiszolásán?

Ami a motion capture és a Tintin viszonyát illeti, örömmel nyugtázhatjuk, hogy valóban eredményes döntés született. Hergé képregényét hiba lett volna hagyományos filmre adaptálni – mint azt a feledésbe merült, 1961-es verzió tette –, így tulajdonképpen Spielberg mozija az első, ami jogosan alkalmazza ezt a technikát egészestés történet elbeszélésére. Spielberg Tintinjének narratívája hagyományos rajzfilmnek ugyanis túl akciódús és dinamikus, hagyományos filmnek viszont túl szélsőséges figurákkal dolgozik. Az ügyetlen rendőrpáros, az egysíkú főgonosz, az aranyos foxterrier, akihez Tintin beszél, valamint maga a kortalan főszereplő is nehezen volna elképzelhető élőszereplős figuraként.

Márpedig a Tintin kalandjai éppen a csetlő-botló, pörgő-forgó macska-egér játékok miatt igazán ötletes. Valójában nincs szó másról, mint a kollektív kalandfilmes ismeretek nagy részének felsorolásáról, de az egész annyira bájos és profin megkomponált, hogy nehéz rá haragudni. Ezen a ponton Spielberg hibázik is, meg nem is, így minden lelkesedésünk ellenére mégsem lehetünk teljesen elégedettek, egy idő után ugyanis egyszerűen elfárad a történet. A párhuzamos narratívával dolgozó flashback-jelenetek, vagy a darukkal vívott végső párbaj semmivel sem ötlettelenebb, mint a játékidő első felében látottak, működni azonban mégsem működnek úgy, mert hiányzik mellőlük egy ötletes csavar, egy meglepő fordulat. Ha belegondolunk, hogy Tintin több mint nyolcvan éves története során sosem követte a sablonokat, hanem teremtette azokat, akkor rögvest engedékenyebbek leszünk a filmmel szemben is. Hiszen arról már igazán nem tehet, hogy mi mindezeket az izgalmi patenteket az Indiana Jones és a Karib-tenger kalózai-filmekből ismertük meg. Talán épp ezért nincs is semmi előzmény, Spielberg a teljes játékidőt az Unikornis utáni nyomozásra szánja, és megspórolja a filmvégi levezetést is, s máris a következő kaland ígéretével kacsint ránk.
Mielőtt megnéztem a filmet, adódott számomra még egy kérdés: Spielberg, aki az utóbbi években sokkal szentimentálisabb, nem ritkán hatásvadász vagy attraktív elemekben elvesző filmeket készített, vajon képes-e visszatérni nyolcvanas években mutatott, játékos énjéhez? A válasz erre is felemás. Mert igen, a Tintin kalandjai abszolút szerethető klasszikus kalandfilm, de szerintem Spielberg már a Kristálykoponya királyságával is régi önmagát idézte, másrészt viszont nem hinném, hogy ösztönös tendenciáról van szó, hisz a hamarosan érkező Hadak útján (War Horse) megint csak heroikus háborús drámát sejtet. Azt sem állítom mindazonáltal, hogy ez baj lenne.

Spielberg Az Unikornis Titka című, egyik legsemlegesebb hangvételű Tintin elbeszélést tartalmazó képregényalbum alapján dolgozott elsősorban, de más kötetekből is átemelt elemeket a filmbe. Viszont a félresikerültebb adaptációkkal ellentétben – mint amilyen például az első Asterix-film vagy a Michel Vaillant voltak – jó érzékkel szövi ezeket össze.

A Tintin kalandjai így nemcsak külcsínét, hanem cselekményét tekintve is „jó képregény-adaptáció”. Annál már egy kicsit kevésbé „jó film”, mivel ismerős elemekből dolgozik, viszont ez a legelső „élőszereplős rajzfilm”, ahol volt értelme 3D-re cserélni a síkot, és animálni a szereplőket. Nem utolsósorban pedig ne feledkezzünk meg arról, hogy pont olyan felhőtlen és könnyed, mint egy „klasszikus Spielberg-film”. (Kulter.hu)