THOR – Filmkritikák

Thor (gamechannel.hu)

(DNS) Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy univerzum, amit egyszerűen csak Marvel-nek – nyers magyar fordításban “Csodának” – hívtak. Ez a semmiből született, ám folyamatosan táguló univerzum kezdetben csupán a képregények hasábjain létezett, és olyan, fantasztikus képességekkel megáldott hősöket teremtett, majd nevelt fel, mint a Pókember, Vasember, Hulk, vagy Amerika Kapitánya. A későbbiek során azonban – más világokhoz hasonlóan – ez az univerzum is megtalálta útját az egyéb létezési síkok felé, mint például a televízió képernyője vagy a mozivászon. A már felsorolt hősök után – illetőleg az Amerika Kapitányát néhány hónappal beelőzve – így kerülhetett sor a villámok uraként ismert Thor, avagy “Isten kalapácsa” kalandjainak megfilmesítésére. Jelen kritika tárgya ugyanis nem más, mint a klasszikus Marvel-képregény élőszereplős adaptációja, melyben valódi színészek és kaszkadőrök ugrálnak, akcióznak, gesztikulálnak, magyaráznak stb. annak érdekében, hogy közben mi jól szórakozzunk.

Az alma ezúttal sem esett messze a fájától – mondhatnánk -, hiszen a film producere, Kevin Feige volt a felelős már a Pókember és az X-Men filmváltozatáért is, melyek azóta több folytatást is megértek. Hogy a Thorral vajon ugyanez lesz-e a helyzet, azt egyelőre nem lehet tudni, az viszont biztos, hogy ütős filmmel van dolgunk – ütős, mivel a főhős jópárszor amúgy istenesen odacsap méretes kalapácsával. Hogy ezt leszámítva mennyire érdemes a megtekintésre e mozi, az már más kérdés… Noha nyilván nem éri el a népszerűbb és általánosan jóval felkapottabb Marvel-hősök történeteinek közkedveltségét, az alapanyagra tulajdonképpen nem panaszkodhatunk, hiszen a Thor-képregények ugyanúgy az élő legendává vált képregényíró-szerkesztő Stan Lee nevéhez fűződnek, mint az általa és egyéb művésztársai – elsősorban Jack Kirby és Steve Ditko – által kreált, immár ikonikus Marvel-karakterek. A Stan Lee fejéből, Larry Lieber tollából és Jack Kirby ceruzájából kipattant Thor-történetek a skandináv mitológiát ötvözik a szuperhőskultusszal, melyek moziváltozata fölött a jó öreg Lee mester executive producerként bábáskodott, és természetesen ezúttal is megkapta mintegy két másodperc erejéig tartó, szöveges cameo szerepét, mint a korábbi, a nevéhez fűződő képregény-adaptációkban.

Ez a moziváltozat pedig alapvetően nem akar más lenni, mint egy másfél-két órába szorított fejlődéstörténet, melynek során tanúi lehetünk, hogyan válik a rettenthetetlen, ám hirtelen haragú, vakmerő és önfejű harcosból megfontolt és bölcs, királynak való férfiú. A film az alapanyag kevert világainak megfelelően alapvetően két különböző helyszínen, a skandináv mitológiában Midgardként ismert Földön, azaz szerény kis bolygónkon, valamint az istenek által lakott, fényűző és túlvilági légkört árasztó Asgardban játszódik. Ehhez jön még a bonyodalmat okozó – vagy legalábbis abban résztvevő – Jötunheimr, a jól megtermett és tiszteletet parancsoló külsejű jégóriások rideg világa, akikkel az asgardiak igen törékeny békében élnek. Egy nap azonban némi barátságtalan, akár harci cselekedetnek is felfogható atrocitás éri Asgardot a jégóriások részéről, melyet az apja után a királyi trón várományosaként számon tartott Thor (Chris Hemsworth) a tiltás ellenére sem képes annyiban hagyni, és megtorló akciót indít legjobb cimborái és harcostársai, valamint öccse, Loki (Tom Hiddleston) társaságában. A Jötunheimrben kirobbanó csata azonban természetszerűleg nyílt háborút eredményezne, melyet elkerülendő az éktelen haragra lobbanó és fiában csalódott Odin főisten (Anthony Hopkins) száműzi a bajkeverő Thort a halandó emberek világába – pontosabban egy isten háta mögötti pusztaságba valahol a mai USA közepén.

A film másik központi témája – a főhős Földön eltöltött ideje alatti fejlődése mellett – Thor és Loki rivalizálása. Aki valamennyire is kiismeri magát a Thor-képregények világában, az tisztában van vele, hogy a két istenség egymás fő ellensége Asgardban – de talán egyébként sem árulok el nagy meglepetést azzal, hogy a filmben is meggyűlik a bajuk egymással, még ha ellentétük nem is az egymás iránti kölcsönös gyűlöletből táplálkozik. Az eredeti történetek alapján született, ámbár azoktól meglehetősen elrugaszkodott forgatókönyv írói láthatóan arra törekedtek, hogy egy lineáris, egyívű, ugyanakkor szubtilis és csavaros, két szálon futó sztorit kerekítsenek az istenek világában zajló háború és az erejétől megfosztott Thor emberek között átélt kalandjai köré.

Míg az utóbbi vonal meglehetősen egyszerűnek és szokványosnak mondható, a Loki személyéhez kapcsolódó fordulatok és történések már inkább a kényszeredett benyomást keltő csűrés-csavarás kategóriájába sorolhatók. A skandináv mitológiában szimplán csak a vész démonaként, a mindennek végét okozó tűz isteneként, s alapvetően az istenek és emberek minden bajának okozójaként ismert alak eredetének meglepő magyarázatára a film sztorijának kiagyalói a germán-kelta mitológiába “nyúltak át” némi ihletért, és történetbeli sorsával kapcsolatban is elég messzire rugaszkodtak, hogy az lehetőség szerint megfeleljen a legtöbb néző elvárásainak. Túlságosan nagy következetességről tehát nem beszélhetünk az alkotók részéről annak tükrében, hogy a skandináv mitológia egyéb részleteihez – mint például annak kilenc világához és az azokat összekötő kapuhoz, illetve mágikus-kozmikus hídhoz – már sokkal konzekvensebben ragaszkodtak, majdhogynem érintetlenül hagyva, legfeljebb kissé modernizálva őket.

Ami a Földre száműzött, erejétől és szerszámától – mármint félelmetes erejű, kizárólag a rátermettek és arra méltók által forgatható kőkalapácsától, a Mjölnirtől – megfosztott Thort illeti, első élménye a halandók világában egy felé robogó furgon képében éri, ami alaposan el is gázolja a meglepett istenséget. A kocsi úgyszintén meglepett, a sivatagban tapasztalt furcsa légköri jelenségeket kutató utasai, Jane Foster (Natalie Portman), Erik Selvig (Stellan Skarsgard) és Darcy Lewis (Kat Dennings) nem hagyják cserben áldozatukat, és kórházba szállítják. A hatalmát visszaszerezni és Asgardba visszatérni vágyó Thornak persze nincs maradása, és valahogy úgy próbál szabadulni kiszolgáltatott helyzetéből a számára idegen környezetben, mint az a bizonyos ormányos állat a porcelánboltban. A kis tudós társaság – elsősorban Jane – azonban valamilyen “rejtélyes” oknál fogva felkarolja a felettébb szokatlan jövevényt, és az ezt követő események során a lány és Thor a “vártnál” közelebb kerülnek egymáshoz. Hogy ne csupán az istenek, hanem az emberek világában is legyen valami csavar, az alkotók itt is belevittek egy fricskát a történetbe – Jane Foster karaktere ugyanis az eredeti képregényben a Thor evilági alteregója alkalmazásában álló ápolónő volt, de a film kedvéért orvost, vagyis inkább gyakorló tudóst csináltak belőle, aki rendkívüli módon érdeklődik az asztrofizika iránt, és némi okkult beütéssel is rendelkezik. Erre pedig a főszereplők gyors összehozása mellett nyilvánvalóan azért lehetett szükség, hogy ezzel a kézenfekvően egyszerű és olcsó húzással áthidalják az űrt a valós és a képzelet által szült mitologikus fantáziavilág között.

A forgatókönyvírók viszont ezáltal elkövették azt a tipikus szarvashibát, hogy a mitológiai, illetőleg a képregények révén a fantasy szintjére emelt(?) történethez megpróbáltak egy hihető tudományos magyarázatot kreálni. Ez önmagában még nem is lenne olyan nagy baj, ha egy sci-firől lenne szó, itt azonban jóformán mindenről beszélhetünk, csak a valóságon alapuló tudományos-fantasztikus vonatkozásról, eredetről nem. Néha tehát sajnos a Thor is túlságosan komolyan veszi magát, annak ellenére, hogy történnek nyilvánvaló próbálkozások a hangulat oldására. A filmben a maga módján nagyon is jelen van a humor, a furcsa helyzetekből adódó komikum ugyebár adott, és találunk egy-két, már-már kötelezőnek számító utalást is, melynek kapcsán egy jelenet alkalmával még a Vasember is megkapja a magáét – a poénok azonban csak elvétve találnak be igazán, sajnos többnyire felettébb kiszámítható, erőltetett vagy már közhelynek számító fordulatokkal találkozunk. “Iron-ikus” módon tehát a Thor éppen azon a téren gyengélkedik, amiben a Vasember annyira erős volt, azaz bőven akadt benne poén, valamint kellő szarkazmus és intelligencia, miközben többé-kevésbé végig lazára vette a figurát. A kalapácsos istenség kalandjainak igazán szórakoztatóvá tételéhez azonban még több és frissebb humor kellett volna, s még ha nem is várhattuk el tőle, hogy megállás nélkül sziporkázzon, fémhacukás “rokona” történetének poénmennyiségét és színvonalát legalább megközelítőleg hoznia kéne.

Az összképen nem igazán javít, hogy nem sikerült elkerülni az olyan, sablonos karaktereket, mint például a tipikusan amerikai megjelenésű és stílusú kapuőr, vagy az esetlen és idétlenkedő komika Jane kutató-társnője, azaz Darcy személyében, aki nagyjából olyan, mintha csak a Scooby-Doo kalandjaiból lépett volna elő. Minden rasszista felhang nélkül megállapítható továbbá, hogy a színesbőrű (fekete, ázsiai) színészek úgyszintén igencsak kilógnak a sorból egy, az észak-európai mitológiát feldolgozó filmben a skandináv istenségek között. És itt nem annyira a mai, globalizált világ sokszínűségéről, mintsem a hollywood-i produkciókban gyakran tetten érhető – kicsit durva, ámbár találó kifejezéssel élve – “kötelező feka”-effektusról van szó, amikor ráadásul a különböző szerepek által támasztott minden alapkövetelmény figyelembe vétele nélkül “castingolnak”. A filmben fontos szerepben tűnnek fel a tudálékos és fanyar humorú kormányügynökök is – pontosabban a Marvel-univerzum világából már jól ismert, fiktív kém- és bűnelhárítási szervezet, a S.H.I.E.L.D. tagjai -, egy-két alkalmat leszámítva azonban többnyire csak béna kacsának vagy tölteléknek jók.

Annak tudatában, hogy a Thor-t egy korábbi Shakespeare-rendező, Kenneth Branagh dirigálta, akit nem titkoltan a színészi alakítások fontossága miatt szerződtettek, szintén némiképp csalódást jelent a film. A játékidő jelentős részében a szereplők komoly, sorsdöntő fontosságú vagy drámai szövegeket mondanak fel akkora átéléssel, amekkorával csak képesek rá, mialatt az alkotók megpróbálták valahogy összehozni a valós és a fikcionális világot – eközben viszont nagyon kevés az eredeti, sallangmentes fantasy-kaland és az önirónia, ami pedig szerintem nélkülözhetetlen egy igazán sikeres képregény-adaptációhoz. Pedig magát a stáblistát elnézve nem igazán érheti szó a ház elejét, hiszen két Oscar-díjas színész is szerepel a filmben, plusz a rendező is volt már jelölt. A veterán Anthony Hopkinsnak meg sem kottyan egy ilyen szerep, minden további nélkül kirázza a kisujjából azt a keveset, amit nyújtania kell. Ami Natalie Portmant illeti, ezúttal nem azt a megmentésre váró, törékeny nőalakot játssza, akit általában a szuperhős-filmekből ismerhetünk, hanem a modernebb, emancipáltabb “erős nőt” képviseli. Mindazonáltal a Thor-ban újfent helyes és okos kislányként látjuk viszont – annak tökéletes tudatában persze, hogy ezúttal maga a történet sem egy “Fekete hattyúdal”.

Portman részéről kétségtelen, hogy megvan a kémia Hemsworth irányában – ami annak külső adottságait elnézve nem is csoda -, fordítva azonban már nem ennyire egyértelmű a helyzet. Thor és Jane szerelme a cselekmény fényében nem túl hihető – egy-két beszélgetés és néhány faramuci közös kaland után aligha alakul ki két, alapvetően különböző ember között mindörökké lángoló, mélyről fakadó, önzetlen és minden akadályt legyőző szerelem -, és ezzel párhuzamosan a főszereplő által bejárt fejlődési ív sem a leghitelesebb. Chris Hemsworth ennek ellenére nem tűnik rossz színésznek, és el kell ismerni, hogy ránézésre kiköpött Thor – pláne kigyúrt testtel és póthajjal. Az ifjú ausztrál titán nevét azért nem árt megjegyezni, mivel a testépítés után megfelelő karrierépítéssel akár még jóval többre is viheti, mint mostanában oly felkapott, az Avatarral befutott honfitársa, Sam Worthington. A Lokit játszó Tom Hiddleston kiegyensúlyozott alakítást nyújt, s bár az általa életre keltett figurában nincs semmi igazán fenomenális vagy feledhetetlen, Hiddlestonban játékában jelen van az aljas machinátor és a sebezhető testvér furcsa kettőssége, ami még érdekes lehetőségeket tartogathat a fiatal színész számára. Stellan Skarsgard és az Odin feleségét, Friggát alakító Rene Russo is relatíve meggyőzően hozzák karaktereiket – a lassan hatvan felé járó színésznő korához képest még mindig remekül néz ki, ilyen szempontból tökéletessé téve őt egy tetőtől talpig felöltözött istennő szerepére -, csak kár, hogy azokban nincs semmi igazán izgalmas vagy érdekfeszítő. A többi mellékszereplő típusfigurái pedig még csak említésre sem igazán méltóak.

Azt el kell ismerni, hogy a látvány rendben van, ezzel együtt a Thor mégis azon filmek népesedő táborát gyarapítja, melyekhez érdemben semmit sem ad hozzá a 3D technológia. Általában véve így is inkább a főhős és a speciális effektusok ütnek, mintsem a dramaturgia – ugyanakkor picit sok a hiba és a belemagyarázás a filmben, és nem is feltétlenül nevezhető igazán korrekt adaptációnak. Egyszóval tipikusan egyszernézős kategória – akad egy-két jó poén és ötletes fordulat, még csak azt sem lehet mondani, hogy különösebben lassú és unalmas lenne, viszont nincs is benne semmi különleges, amit még ne láttunk volna számtalanszor. Azoknak valószínűleg bejön majd, akik élnek-halnak a látványos csatákért és helyszínekért, illetve a kosztümös – és kosztüm nélküli – szuperhősökért, továbbá nem bánják, ha mindenféle idegen mitologikus adalék keveredik jóformán válogatás nélkül az amerikai képregény- és popkultúrával. Akinek elnyeri tetszését a produkció, vagy ettől függetlenül is odavan a Marvel-univerzumért, az minden bizonnyal nagyra értékeli ama tényt, hogy a tervek szerint jövőre érkezik A Bosszúállók mozifilm, melyben Hulk, a Vasember valamint Amerika Kapitánya oldalán újra feltűnik Thor Chris Hemsworth alakításában. (gamechannel.hu)

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10