Terminator: Megváltás – Filmkritikák

mozinet.hu

(Alföldi Nóra) Nincs abban semmi meghökkentő, hogy az álomgyár éves nagy dobásait jóideje saját mítoszai, legendái és dogmái különböző szintű újrahasznosításai képezik. A nyugati civilizáció populáris művészete mindig így működött, jó pár száz évig ragozván ugyanazokat a témákat, csak a megjelenítés módja és a történetek tónusa változott. Hollywood él és élni fog, hisz legendáiról még alig-alig kezdte el lehúzni a bőrt.

James Cameron annak idején talán nem is sejtette, hogy a Terminátor széria első két része, akciófilmbe faragott messiás koncepciójával micsoda üzletet rejt majd magában, s amíg az ő, Arnold Schwarzeneggerhez és Linda Hamiltonhoz képest biztosan szerényebb izomzattal rendelkező kezében volt a produkció, a tömegfilm történetének legragyogóbb ékköveként brillírozott. Kár lett volna ezt porosodni hagyni, a harmadik rész után azonban az atomvillanásnál is világosabb volt, hogy új koncepció érik, a fémek kellő újraizzítása végett tévésorozat formájában apokrif részek is napvilágot láttak (Terminátor: Sarah Connor krónikái), a Terminátor: Megváltás pedig hűen az eredeti trilógia apokaliptikus végkifejletéhez mindent lesöpör az asztalról. A cselekmény prequel és sequel egyben, Az ítélet napja után 15 évvel későbbre ugrik vissza – és vadonatúj fejezetét nyitja meg a mítosznak.

Ez a fejezet azonban nem sok jóval kecsegtet, annak ellenére sem, hogy a legendárium csontig csupaszított vázszerkezetére ettől a ponttól fogva szinte bármi ráhúzható lenne. A direktori székben ülő McG sajnálatos módon a legegyszerűbb és a legbiztonságosabb megoldást választotta, tökéletesen átlagos akciófilmet szerelt össze, gondosan kikalapálta belőle a populárfilozófiai kitüremkedéseket is, melynek köszönhetően apró zökkenéseket idézett elő az eddig ha nem is teljesen racionálisan, de mindenképpen simán haladó faramuci időutazósdi logikában is. Cserébe viszont végigvezet minket az elmúlt 10-20 (lassan 30) év látványmozijainak legnépszerűbb motívumain, az apokalipszis apropójából mindenképpen szükségesnek tűnik a Mad Max, alkalomadtán A bolygó neve: Halál nyomasztó és kopár világának megidézése, vagy éppen a Mátrix, esetleg a Különvélemény techno-háztartásának újrainstallálása, sőt ha már robotok is vannak, akkor a téma feltétlenül vegyíthető Asimov robot versus ember futurizmusával is. A szívmelengető déja vu érzés konstans tehát, csak éppen arról nem arra irányul, amire irányulnia kellene, az eredeti Terminátor filmekből jóformán semmi nem maradt meg.

Baljós árnyak ezek, kecsegtetnek azonban némi reménnyel, annak ellenére, hogy ez a rész nem sok labdát dobott fel a jövőre nézve. Amennyiben egy kis hús kerül az egyébként csinos kis vázra, minden bizonnyal működőképessé válik majd a dolog.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11