Pókember 3 (Helloinfo)

Pókember 3 (Helloinfo)

A félmunkaidõben Pókemberként “szuperhõsködõ” Peter Parker filmes története immár elérkezett a harmadik részéhez. Ez a szokványos karrier, amit szinte az összes hajdani képregényhõs óhatatlanul bejár, az utóbbi idõben nem számít kivételes teljesítménynek – legyen a film akár óriási bukás vagy éppen õrületes butaság, amit az ember már-már alig képes megfelelõen kategorizálni. Persze ehhez hozzá kell tenni, hogy nem nézhetünk minden filmet amolyan mûvészfilmes szemmel, és nem is várhatunk el mindegyiktõl makulátlanul logikus történetvezetést vagy akár egy szimplán izgalmas sztorit, gyakorta még csak egy korrekt iparosmunka-szerû alkotást sem, amitõl az elmésebb filmekhez szokott közönség ne kapna ellenállhatatlan késztetést arra, hogy kitépje az összes hajszálát egyenként – vagy éppen ne emlegetné az “alkotók” felmenõit mindenféle nyomdafestéket nem tûrõ kifejezések kíséretében.

Mindenesetre a Pókember harmadik részével kapcsolatban igazán bajban van az, aki megpróbálja objektíven megítélni a stáb teljesítményét: egyrészt persze el kell vonatkoztatnia attól, hogy a film alapjául egy butus szuperhõs-képregény szolgál a szokványos kettõs életet élõ fõhõssel, akinek egyik énje egy amolyan szerény, visszahúzódó, már-már balekszerû fiatalember, másik oldala viszont pókmintás kosztümben rohangál, és megpróbálja megmenteni a világot a bûnözõktõl. Ugyanakkor azt is mondhatjuk, hogy a sztori, sõt maga a film is egy fokkal jobb, mint a többi “mestermunka”: itt ugyanis találhatunk lelki konfliktusokkal küzdõ hõsöket, akik nem kifejezetten és egyértelmûen jók vagy gonoszak, feketék vagy fehérek, és persze a tetteiket is magyarázatokkal fûszerezik az alkotók. Az már teljesen más lapra tartozik, hogy mindennek mennyire színvonalas a kivitelezése, és természetesen az is, hogy mi nézõk mennyire vagyunk hajlandóak agymosottnak tettetni magunkat, és elfogadni, hogy a forgatókönyvírók nem szeretnének minket túlságosan nagy szellemi kihívás elé állítani. Ennek persze az a nemkívánatos következménye lesz, hogy az alkotók nem erõltetik meg magukat a történetük elmésségét illetõen.

Jelen esetben pontosan egy ilyen helyzetben találhatjuk magunkat: adott egy szuperhõs, Peter Parker/ Pókember (Tobey Maguire), aki egy idegen, ûrbéli anyag hatására megváltozik. A jó szuperhõsbõl hirtelen egy enyhén önzõ, aggresszív, sõt öntelt és igencsak idegesítõ Fekete-Pókember válik. Az alkotók persze ezt a belsõ változást elsõsorban a fõhõs piros-kék kosztümének feketére váltásával óhajtották kifejezni, és persze a fõszerepet alakító Tobey Maguire röhejes játékával, aki gyakorta saját figurájának paródiáját adja. Mindezt olyan zavaróan, hogy egy idõ után a nézõben felmerül a gondolat, hogy talán a furfangos forgatókönyvírók megunták a képregény-adaptációk komoly hangnemét, és inkább valamiféle újfajta karikaturisztikus vígjátéki stílussal próbálkoztak.

Emellett találunk a sztoriban olyan nevetséges elemeket is, mint például a félig ellenségnek, félig barátnak számító figura örlõdését a bosszú és a baráti érzések között, valamint a már unalomig ismételgetett részleges amnéziát. Továbbá az egy darab legfõbb ellenség helyett ez a film már kifejezetten “ellenség-túladagolásban” szenved, úgyanis Peterrel/ Pókemberrel szemben már nemcsak az apja halála miatt bosszúszomjat érzõ gyerekkori barát, Harry Osborn (James Franco) áll, hanem még a szökött fegyencbõl Homokemberré avanzsált Flint Marko (Thomas Haden Church), valamint a munkatárs-ellenfél Eddie Brock (Topher Grace) is, akinek minden vágya, hogy lekörözze Petert a munkában, emellett pedig leleplezze Pókember személyazonosságát. De hogy a sort tovább bõvítsük, a fõhõs lényegében még saját magával, sõt nagy szerelmével, Mary Jane-nel (Kirsten Dunst) is szembekerül – lényegében alig marad a stábban olyan, akivel nem. Ez utóbbi tény már a nevetségességen is jelentõs mértékben túlmutat, és leginkább a túlcicomázott díszítéseket jutattja az ember eszébe, ahol a mûvész nem képes határt szabni a “teremtõ” fatáziájának.

A Pókember 3. esetében ez az alkotó folyamat egyetlen ponton nem okoz fizikai fájdalmat a nézõnek, mégpedig a képi világában, ami természetesen ugyanolyan mûvi, mesterkélt és erõltetetten nem valóságos, mint a legtöbb szuperhõs-filmben, azonban legalább nincsenek felcímkézve az egyes CGI-elemek, hogy “na most tessék ide figyelni, mert itt jön egy újabb nagy dobásunk”. Ehelyett tisztességesen “elrejtett”, a lehetõ legjobban el- és bedolgozott grafikus eszközöket használtak az illetékesek, aminek következtében egy kifejezetten látványos, de nem zavaróan hivalkodó Homokember-figurával ismerkedhetünk meg, továbbá a pókhálóba kapaszkodó, azon röpködõ Peter, illetve az apja masináin száguldozó Harry “légi csatája” is igazán szemet gyönyörködtetõ. Ehhez már csak egy tisztességesen megírt, valamint a röhejes félmegoldásokat és nevetséges álkonfliktusokat nélkülözõ történetre lett volna szüksége a filmnek, hogy legalább az elfogadható iparosmunka szintjét elérje.

40%

Forrás: helloinfo.hu