Sötét Zsaruk III – Filmkritikák

Prae.hu

Stílus a köbön

[toc](Dani Áron) Nagy szkepticizmus övezi a 10 évnyi pihenőből visszatérő Sötét Zsarukat, de az eredményt látva megnyugodhatunk: az új résszel trilógiává bővülő franchise nem vett lejjebb a színvonalból, bár meglehet, feljebb sem helyezte a lécet. Spielberg és produceri holdudvara körülnéztek a sikerlistákon, miből lehetne még kisajtolni nagy biztonságban néhány centet, majd a TV-filmekben fuldokló Barry Sonnenfeld nagy örömére összeverbuválták a régi csapatot, Will Smith-estűl és Tommy Lee Jones-ostúl.

Ezúttal is visszatér J és K ügynök, utóbbi szerepen azonban két színész is osztozik, mivel a halálkomoly fapofák verhetetlen mesterének fiatalkori mását Josh Brolin alakítja – s bármily meglepő, Tommy Lee Jones-szal tényleg hasonlítanak egymásra. A Sötét Zsaruk ugyanis tesz egy kitérőt az időutazós filmek világába, aminek alapvetően két válfaja van. Az egyik a végtelen spirálban gondolkodó időutazós film (12 Majom), a másik a pillangó-hatást lehetségesnek tartó, az-az a múltat-jelent-jövőt megváltoztatni képes formula, ami vagy komolyan veszi magát (Deja Vu, Terminátor 2), vagy egy laza vállrándítással veszi az ellentmondásokat keltő akadályokat (Vissza a Jövőbe Trilógia). Miután az első rész idején sem érdekelt senkit, hogy a neutralizáló mekkora hatalmat jelenthetne, ha visszaélnének vele, nem kérdés, hogy a MIB3 hol fog helyet foglalni az időutazós kérdésben. Kár is belemenni olyan apróságokba, hogy az időutazást hogy lehet betiltani, és ha már be van tiltva, akkor hogy lehetséges, hogy valakinél csak úgy van 1-2 ehhez szükséges ketyere?

A MIB sosem a következetesen végiggondolt történetvezetés miatt volt szerethető, hanem a buddy movie-k sajátosságát jelentő aranyköpések miatt – tehát a nagybetűs Stílus miatt -, amit az első rész Danny Elfman szörnyfilmes zenéjével és az akkor még nem mindennapi CGI űrlényekkel fűszerezett meg – ízlett is mindenkinek, a ’97-es mozit valóságos kultusz övezte, majd rajzfilmsorozat is készült belőle. A folytatást viszont már döbbenve fogadta kritikus és néző egyaránt, mivel az első rész elemeit újrahasznosító második felvonásról leolvadt az újdonság máza. Ezen sorok írója tehát azon ritka példányok egyike, aki nem tesz különbséget az első és a második rész között, és akinek a szemében mindegyik egyformán bugyuta, de még egy vállalható határon belül, ahol jó szájízzel lehet nevetni egy-egy jeleneten.

Tulajdonképpen a harmadik rész sem csinál mást, mint a második, azaz feleleveníti az első rész meghatározó momentumait: a két ügynök kihallgat egy berosált ufót, a két ügynök felfegyverkezik, a két ügynök civakodik azon, hogy ki vezesse az autót, J ügynök mindig mond valami vicceset neutralizálás közben, amíg K ügynök sejtelmes némasággal borzolja a kedélyeket, és minden részben más nőhöz kötik gyengéd érzelmek, miközben újabb és újabb hírességről derül ki, hogy valójában ufó – bár ezúttal Andy Warholról derül ki valami sokkal meglepőbb. Ja és a legfontosabb, XY faj legutolsó szörnyen gonosz példánya, legyen az bogár, kígyó, vagy éppen rák, mindig a Föld elpusztításán fáradozik – rendszerint sikertelenül.

A MIB3 annyiban tér el az elődeitől, hogy a ’60-as évekbe ugorva nem szalaszt el poént kreálni a kor meghatározó pop-kulturális jegyeiből: Will Smith lepacsizik a párducokkal és a rendőrök is igazoltatják a bőrszíne miatt, miközben a White Rabbit dallamai szállnak a levegőben. A legjobb poénbombák ezúttal ebből az irányból érkeznek. Bár a főszereplők és a stáb visszatértek, a régi mellékszereplők közül mindenki otthon maradt, nem látjuk viszont sem Franket, sem Z ügynököt – csak utalás szintjén kerülnek elő. A MIB korábbi főnökét most bizonyos O ügynök váltja, Emma Thompson, bár nem kap sok szerepet, ő abból a kicsiből is a maximumot nyújtja, és általa újabb betűt húzhat ki a gárda az ABC-ből. Kapunk viszont egy Vincent nevű figurát, aki egyszerre látja a múltat a jelent és a lehetséges jövőket, valószínűleg ez lehetett az a pont, ahol leálltak a forgatással, hogy átírják a scriptet, mert épp annyira nem értették, mi van, mint ahogy én sem. A legnagyobb kérdés persze továbbra is az, hogy J ügynök miért emlékszik K-ra, amikor mindenki más elfeledte? Kérem szóljon, aki tudja. Van itt tehát elég gubanc időutazás és átírt történelem nélkül is.

Bár kevesen tudják, de a Sötét Zsaruk is képregényes gyökerekkel bír, jóllehet az eredeti figurák köszönőviszonyban sincsenek a filmesekkel (J ügynök eredetileg szőke hajú és fehér), és a 90-es években az egy tucat számot sem érték meg. Bár az 50-es évek paranoiás hangulatából eredeztethető, szemtanúkat elhallgattató sötét ruhás férfiak toposzára épülő képregény-minik és one-shotok (1 részes kiadványok) Lowell Cunningham képregényíróhoz köthetőek, a MIB sikere fölött valójában Scott Mitchell Rosenberg bábáskodott. Rosenberg neve senkinek sem mond túl sokat, személyét mégis érdemes megjegyezni, mert az elsők közt ismerte fel, hogy a filmipar a kockázati tényezők minimalizálása érdekében egyre gyakrabban próbál majd meg adaptálni valamilyen brandet, és hogy ez a CGI fejlődésével egyenes úton vezet a szuperhős és akció képregények felé. Rosenberg nagyot kaszált a filmjogok eladásával (és még nagyobbat, amikor a kiadóját is passzolta a Marvelnek), ő azonban elsősorban üzletember, és nem író, így a már általa jegyzett Cowboyok és Űrlények képregény verziója talán még a filmnél is fárasztóbb, ami nem kis szó (pontosabban ezt hárman írták, pont mint a rossz forgatókönyveket). Mostanában Rob Moran 2007-es vámpír minijének, a Blood Nationnak a megfilmesítésén fáradozik – amit természetesen ő adott ki -, remélve hogy egyszer megismétlődik a MIB-szintű kasszarobbantás.

A Sötét Zsaruk 3 legnagyobb érdeme végülis az, hogy stílusát tekintve – hiába az eltelt évtized – hű marad korábbi önmagához, de tetralógiát azért jelen pillanatban még én se kívánnék. Az egyetlen szentségtörés – sokak számára legalábbis felér vele -, hogy nem Will Smith írta és énekli a betétdalt. A Pitbull névre hallgató előadó szerzeménye viszont így is tetszetős, bár ez nem feltétlenül az ő érdeme, egyszerűen csak jó alapanyagot választott a remixeléshez: a “Love is Strange” című slágerrel keverte a dubsteppet, ami az akusztikus húrpendítésektől és forró szoprán hangoktól volt fülbemászó. Pont úgy keverednek benne az elemek, mint a filmben a spéci kütyük a 60-as évekkel. (Prae.hu)