Releváns jegyek a képregényfilmekben

Pókember (Spider-Man)

Pókember megszületése 1963-ra tehető, amikor Stan Lee író és Steve Ditko rajzoló közös munkájaként először jelent meg az Amazing Fantasy 15. számában. A több mint 40 éve létező képregény jelenleg az 536. számnál tart, de az évtizedek során számtalan további kiadvány is közölte a falmászó szuperhős kalandjait.1

A Pókember az 1960-as években feltámadó szuperhős műfaj egyik legsikeresebb figurája, és egyike azoknak a hősöknek, akik merőben eltérnek az 1940-es években kialakult héroszoktól. A Marvel kiadó által indított újabb szuperhős-hullám karakterei már nem voltak olyan tökéletesek, mint Superman, nem voltak olyan gazdagok, mint a Batman alteregóval rendelkező Bruce Wayne. Az új hősök a hétköznapi emberek közül kerültek ki: ügyvéd (Matt Murdock/Fenegyerek), kutató (Bruce Banner/Hulk), középiskolás diák (Peter Parker/Pókember), egyszerű gyerekek és felnőttek (X-Men). Ha akadtak is olyan „szerencsés” karakterek, mint a milliárdos Tony Stark (Vasember), akkor is olyan gyarló tulajdonságok nehezítették az életüket, mint az alkoholizmus. Az új generációs hősök világában nem ritka a szuperképességek hátrányos megjelenítése sem, amikor a hős életét megkeseríti különleges képessége (X-Men: Vadóc, Küklopsz). A mindennapi élet gondjai ezáltal már a hihetetlen képességekkel megáldott hősöknek is kijártak, akik sokkal közelebb kerültek az olvasóhoz, és pillanatok alatt elnyerték a rajongáshoz szükséges szimpátiát.

Ilyen karakter a Pókembert megszemélyesítő Peter Parker is, akinek a Zöld Manó, Elektró, Oktopusz Doktor és hasonló negatív szereplők mellett meg kellett küzdenie az iskolai kirekesztettséggel, a szerelmi ügyekkel és a havonta rendszeresen befutó számlákkal.

A négy évtizedre visszatekintő hős számtalan animációs szériát és egy négyrészes tévéfilmsorozatot ért meg, ám legnagyobb sikerét – a képregényen kívül – a 2002-ben bemutatott mozifilmmel.

A Sam Raimi rendezésében és Tobey Maguire Peter Parker/Pókember-alakításával készült film egyszerre volt hű és újító jellegű a képregényhez képest. Az adaptáció megtartotta az alapanyag karakter-központúságát és humorát, de emellett változtatott a képregény számos elemén, a főhőst organikus hálóvetőkkel látta el, és a cselekmény egyes részleteiben sem ragaszkodott görcsösen az eredetihez.

Bár a képregény-adaptációk az esetek nagy részében mindig egy sikeres, régóta futó, több tucat vagy akár több száz füzetet számláló képregényt dolgoznak fel, a Pókember esetében a történet(a film fabulája) megegyezik a rajzolt füzetek történetével: feltűnik az új szereplő és összeütközésbe kerül a főhőssel. Első körben a hős általában vereséget szenved, de a második vagy a harmadik találkozás alkalmával már felülkerekedik gonosz ellenfelén, és győz a jó.

A Pókember a leginkább egy ember fejlődéstörténeteként értelmezhető, amelynek során rá kell jönnie, hogy a nagyobb erő nagyobb felelősséggel jár. Ez a filozófia a Pókember-képregények alapja, amely minden esetben továbbgördíti a történetet, ugyanis a főhős Peter Parker felelősségérzetének hatására bújik újból és újból a pókjelmezbe, tudván, hogy ő az, aki olyan képességekkel rendelkezik, amelyekkel meg tudja óvni az embereket a rajtuk túlnövő veszélyektől.

A főhős személye mellett kiemelt hangsúlyt kap Norman Osborn (a főellenség Zöld Manó civil alteregója) és May néni karaktere is. Peter Parker a jól ismert amerikai sztereotípiák negatív oldalát képviseli: ő nem a mindenki által imádott, bőrdzsekiben járó jóképű futballsztár, hanem az érem másik oldala; a szemüveges, ügyetlen, átlagos külsejű könyvmoly. Petert azonban nem(csak) szuperképességei emelik ki a szereplők közül, hanem átlagon felüli intelligenciája és felelősségérzete is. Ezzel szemben Parker különc szerepe a képregényben sokkal jobban érvényesül, a sorozat nemegyszer hangsúlyozza, hogy jóval a környezete felett áll szellemileg. Zseni és feltaláló egyben, aki saját magának gyárt hálóvető szerkezetet és nyomkövető adót, továbbá nagyon sok esetben az általa ismert tudományok segítségével győzedelmeskedik a gonosztevők felett.

A Pókember-filmek egyik meghatározó eleme a stilizáció, amely egyaránt tetten érhető a mozi látványvilágában és hangulatában. A film által bemutatott New York-kép erősen szépített. Jól megfigyelhető, hogy a külső jelenetek esetében mindig ragyog a nap, kék az ég, maximum néhány bárányfelhő tarkítja a látóhatárt. Minden kicsit élénk, nyomát sem találjuk a szürke színeknek, a fák zöldek, a taxik rikító sárgák, s bár a cselekmény során hónapok telnek el, az évszakváltozás nem figyelhető meg a környezetben. Az eső is csupán egyszer ered el az egész történet során, de akkor sem az időjárás-változás folyományaként, hanem dramaturgiai fordulatként, elősegítve a csókjelenetet. A Pókember által bemutatott New York-kép tehát erősen szépített (stilizált) a valósághoz képest. A forgatás során nem volt cél a valóság reprodukálása, s a karakter reális környezetbe helyezése. Az alkotók megelégedtek egy idillikus – bár bűnözőkkel tarkított –, a képregény világát hűen visszaadó város bemutatásával.

Fontos továbbá az egyik legősibb formai elem, a lassítások alkalmazása, amely – a stilizációhoz hasonlatosan – kikacsintás az eredetit képező képregény felé. A képregény állóképeinek köszönhetően a rajzolt történetekben az egyes akciójelenetek nagyon jól „megkoreografálhatók”, ezáltal az olvasó számára kiválóan érzékelhetők. Ugyanez a filmen nehezen kivitelezhető, hiszen amíg a képregény állóképek segítségével képes megmutatni a szinte láthatatlan dolgokat, a film valós időben nem képes kiemelni ezeket az apró vagy villámgyorsan lezajló részleteket. Valós időben nem, így rendre a lassítás technikájához nyúl, amelynek segítségével képes – ha nem is megállítani, de – „kikockázni” az időt, amivel a képregényhez hasonlatos, az apró részleteket kiemelő, de igen látványos hatást érhet el. Ezt a megoldást jól példázza a Pókember-film ebédlős jelenete, a Flash Thompsonnal való összetűzés vagy a Zöld Manóval történő verekedés az égő házban.

Oldalak: 1 2 3 4 5