John Carter – Filmkritikák

Mozinet

[toc](Lengyel Gábor) A csillagászok és űrkutatók Mars bolygója a felszínét borító vas-oxid miatt érdemelte ki a „vörös bolygó” elnevezést, azonban a hollywoodi Marshoz sokkal jobban passzol a „véres bolygó” titulus: az ezredforduló óta rendezők, sztárok és stúdiók véreztek el rajta. A Mars mentőakció (2000) Brian De Palma akkor harminc éves, ragyogó pályáján okozott máig nem gyógyuló törést, A vörös bolygó (2000) kegyetlenül tarkón lőtte Val Kilmer frissen kivívott sztárstátuszát, A Mars szelleme (2001) finoman szólva sem arról híres, hogy a legkeresettebb rendezők soraiba repítette volna vissza John Carpentert, az Anyát a Marsra (2011) bődületes, világraszóló bukása pedig nemes egyszerűséggel tönkretette Robert Zemeckis cégét, az ImageMovers Digitalt. Jelen cikk megszületésének pillanatában még nem ismertek a John Carter bevételi eredményei, ám kizárólag a rendezői székben ülő, első élőszereplős művét dirigáló Pixar-varázsló, Andrew Stanton korábbi munkái (Némó nyomában, Wall-E) iránti tiszteletünk miatt drukkolunk, hogy ne jusson az eddigi Mars-bukták sorsára – önálló értékeit megvizsgálva a film minden tekintetben beleillik az említett fiaskó-sorozatba.

Tarzan szülőatyja, Edgar Rice Burroughs pont száz éve publikálta Mars-regényszériájának első darabját, a John Carter irodalmi alapjául szolgáló A Mars hercegnőjét, amire többek közt olyan sci-fi szaktekintélyek hivatkoznak, mint James Cameron és George Lucas. Csakhogy az adaptáció elkésett, mert az eredeti könyvet ihlető forrásként alkalmazó mozis guruk beelőzték a saját műveikkel. Akár tetszik, akár nem, a bolygóközi románc ma már az Avatarral egyenlő, az űrszörnnyel megspékelt arénás kivégzés pedig A klónok támadásával. Negyven-negyvenöt éve még lehetett volna előremutató mozit készíteni ebből az alapanyagból, mondjuk Charlton Heston főszereplésével, de napjainkban a John Carter óhatatlanul utánlövésnek tűnik. Arról nem is beszélve, hogy 2012-ben kissé avíttnak és fantáziátlannak számít a koncepció, hogy a Földről származó ember átruccan egy másik bolygóra, és mindenféle magyarázat nélkül ott is teljesen emberszabású lényekbe ütközik.

Nem is lenne akkora baj a poros alapanyag, ha legalább azonosulásra alkalmas karaktereket láthatnánk egy magával ragadó történetben, de sajnos a nézőt pont annyira nem érdekli a töménytelen mennyiségű idegen személy- és helységnévvel elővezetett marsi polgárháború, mint a főszereplőt. Kár, mert a frappánsan megírt, filmvégi unokaöccsös újraegyesülés megmutatja, hogy lett volna potenciál a karakterekben; ezen a ponton mintha az álmatag szereplőgárda is magához térne (az emberben fel is merül a kérdés: nem lenne jobb, ha ahelyett, hogy itt végződne, inkább itt kezdődne a film, és az addig látottak tíz percbe sűrített előtörténetként funkcionálnának Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag módjára?). Szintén a pozitívumok közé sorolható a címszereplő megérkezése a Marsra, az első lépések konkrét és átvitt értelemben: a gravitáció leküzdése, valamint az ott lakókkal történő, esetlen verbális kapcsolatfelvétel. Megkapó, szellemes képsor, méltó ahhoz, amikor Stanton korábbi műveiben az emberiség új útjairól (Wall-E), az ismeretlen világokba való átlépés lehetőségéről elmélkedett (Szörny Rt., amit forgatókönyvíróként jegyez). Sajnálatos, hogy ezt a kiváló kis közjátékot nem egy szívmelengető, remekbe szabott Pixar-rövidfilmként, hanem a John Carterbe, a grandiózus semmitmondás lelketlen mozijába beágyazva kapjuk meg. (Mozinet.hu)

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9