John Carter – Filmkritikák

Geekz Blog

[toc](Rusznyák Csaba) „Miről szól a film?” „Hát, van egy polgárháborús veterán, aki indiánok elől menekülve megbújik egy barlangban, ahol megöl egy fura idegent, és valahogy a Marsra kerül, és… és… ott izé… szóval mindenfelé harcol mindenkivel.” Igen, a John Carter egy nagy, egyenetlen, zagyva dramaturgiai moslék, amibe mindenki beledobálta a maga ötletét, figyelmen kívül hagyva azt, hogy az összkép mennyire marad egységes és fogyasztható. Az egyszerű szórakoztatásra törekvő fantasy/sci-fi kalandnak van egy fontos tulajdonsága: akkor hatásos, ha cselekménye egyértelmű dimenziók mentén meghatározott.

Pl. meg kell akadályozni, hogy a nácik megszerezzék a Frigyládát, hogy a pénzéhes társaság leigázza a gazdag erőforrásokkal rendelkező bolygó őslakosait, fel kell szabadítani az elnyomó Birodalom igája alatt sínylődő galaxist, el kell jutni A pontból B pontba. Világosak a célok, a motivációk. Ehhez képest a Disney 250 milliós monstrumának főszereplője ad hoc módon szédeleg egyik szituációból a másikba: plot device-okon bukdácsolva, szerelembe esve, MacGuffint kergetve kerül K pontból S-be, onnan B-be, majd T-be, aztán az O pont megkerülésével, a H ponton keresztül az U-ba, aztán vissza az S-be, és itt még a játékidő felén sem vagyunk túl. Hiába határozzák meg a címszereplő fő mozgatórúgóját (visszatérés a Földre), az a nevek, helységek és események kuszaságában teljesen súlytalanná válik.

Kicsit a Baljós árnyak jutott eszembe, amiben valami homályos politikai figurák megadóztattak holmi „ki nem szarja le” kereskedelmi útvonalakat (agyfasz riadó!). Ez a zsáner nem viseli jól az okoskodó bullshitet. Persze Edgar Rice Burroughs eredeti művének ismerői most mondhatják, hogy dramaturgiailag a könyv sem volt kifinomultabb, és valóban, csakhogy egy 100 éves, eredetileg egy magazinban, folytatásos formában megjelent ponyva nem ugyanabba a kategóriába esik, mint egy mai, 250 milliós hollywoodi szuperprodukció.

És különben is, Burroughs legalább meg-megállt, hogy a csaták közt bemutassa a Mars világát, társadalmát, a népek viszonyait, az életkörülményeket. A regénynek ebből a nagyszerűen működő „shock and awe” alapelvéből a filmre csak a „shock” maradt: a főhős fehér óriásmajmokkal harcol, a főhős egymaga egy egész hadsereggel harcol, a főhős marsi légjárművel hajt végre hajmeresztő menekülést.

Vagyis pont mindaz hiányzik belőle, ami ezeket a csörtéket átélhetővé, izgalmassá tenné: a világ ábrázolása, a karizmatikus főszereplő (Taylor Kitschnél még Jake Gyllenhaal is jobb volt, mint perzsa herceg), a szív, az energia, és nem utolsósorban, Burroughs szellemisége, hatalmas mesélő ereje, ami csak néha-néha tud megvillanni a felszín alatt, mielőtt maga alá temeti a következő menetrendszerinti összecsapásba csomagolt plot device. Hiába vannak csatázó léghajók, egymásnak rohanó seregek és párbajok, ha nem érzed a KALANDot.

Legalább az az alkotók javára írható, hogy megmagyarázzák a virginiai John Carter Marsra kerülését (Burroughs ilyesmivel nem vesződött a könyvben), de végül még ez a plusz szál is csak a film zagyvaságához járul hozzá a feleslegesen hosszú – mellesleg dupla – prológussal (Mark Strong megint kopasz és gonosz), és a röhejesen túlbonyolított epilógussal. És még csak azt sem mondhatnám, hogy a Pixar boszorkánykonyhájából az élőszereplős moziba katapultált Andrew Stanton (Némó nyomában, Wall-E) jó akciórendező lenne. De sebaj, a lényeg, hogy most már a kegyetlen marsi harcosok is tudnak igazi jenki módra szalutálni.

PS: ez már aligha fog bárkit meglepni, de a 3D szart sem ér. (Geekz.blog.hu)

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9