Iráni punk

Hogy élnek Iránban a nők? Csadorban, szemérmesen, elnyomva? A hazai elektronikus médiából tájékozódva még erre az egyszerű kérdésre is csak közhelyekben válaszolhatnánk. Szerencsére a mozi még mindig hatékonyabb kultúraközvetítő, mint a televízió, így a nálunk is vetített Kiarostami-, Panahi-, Makhmalbaf-filmekből nemcsak többet tudunk meg Irán mindennapjairól, mint a kizárólag az atomfegyver-programra korlátozódó hírekből, de a nézőpont is lényegileg más: a harcias színjátékként űzött nagypolitika helyett a filmek az emberi életről tudósítanak – szerelmekről és kielégítetlen vágyakról, megaláztatásokról és kudarcokról. Az erős állami cenzúra folytán az otthoni filmesek csak óvatosan kritizálják az iszlám fundamentalista diktatúrát, de épp ezért erőteljesek és elevenek műveik – akinek szeme van, az úgyis lát. Látja a nők egyenjogúsági törekvéseit, a rendszer kijátszását, a modern női lét utáni vágyait – s mindazt a brutalitást, amivel a rendszer elbánik a társadalom csadorba kényszerített tagjaival. Az iráni emigráns művészek számára viszont nem létezik ilyesféle (ön)cenzúra: Marjene Satrapi Persepolis című képregényének francia-amerikai koprodukcióban készült animációs filmváltozata nyílt szavakkal és drámai képekkel ostorozza az iszlám forradalom nyomán létrejött vallási alapú diktatúrát. Ha arra keressük a választ, hogy mit jelent Iránban nőnek lenni, akkor Satrapi önéletrajzi ihletésű (mozgó)képi elbeszélésénél hitelesebb vizuális beszámolót keresve sem találhatnánk.

A perzsa művésznő a képregényt választotta önéletrajzi története megjelenítéséhez, s ennek hatalmas nemzetközi sikere teremtette meg az alapot a még szélesebb réteget megcélzó animációs filmváltozathoz. A képregény (ami az animációs film mozi-forgalmazásával egy időben jelent meg magyarul), illetve az animációs film formája lehetőséget adott a nővé válás főtémáját kísérő politikai mellékszólam hol groteszk, hol expresszív, hol pedig maróan vitriolos hangszereléséhez. Miközben a főszereplő Marji kisgyerekből felnőtt nővé válik a vásznon, megdöntik a sah uralmát, iszlamizálják az országot, börtönbe vetik és kivégzik az ellenzékieket – gyakran ugyanazokat, akik a sah uralma alatt is politikai foglyokként senyvedtek -, majd kitör és hosszú éveken át folyik a százezrek életét követelő véres háború Irak és Irán között. A sah és a mollák diktatúrája azonban nem töri meg az iráni társadalmat, nem irtja ki a szabad gondolatokat, csak a nyilvános terekből a lakásokba űzi azokat. Marji egy ilyen bensőséges otthonban, egy tájékozott, büszkén ellenzéki, liberális nézeteket valló családban nő fel. A kislány egyenesen beleszületett a szabadság és lázadás szellemébe, s ezzel az örökséggel megbirkózva kell megtalálnia saját útját. A lázadás – akárcsak a világ többi részén élő gyerekeknél – előbb az államilag szigorúan tiltott zenék, a punk, a heavy metal iránti rajongásban jut kifejezésre, majd Marji egyre nyíltabban száll szembe köpönyegforgató, szenteskedő tanáraival, aminek egyenes következménye, hogy szülei a bécsi francia gimnáziumba íratják be megelőzendő a szigorú büntetést. A bécsi évek az emigránslét gyötrelmeivel és szerelmi csalódásokkal gazdagítják Marji sorsát, aki ekkor szembesül a nyugatiak Iránnal kapcsolatos fájó előítéleteivel, s ez a lenézés megerősíti, kiformálja mindaddig nem tudatosított iráni identitását. Satrapi képregénye és filmje tulajdonképpen erre a korai, keserű tapasztalatra adott bölcs válasz: tanmese a nyugatiaknak egy iráni lány független személyiséggé éréséről, kényszerű emigránssá válásáról, ami a személyes példán keresztül, erős érzelmi azonosulást keltve cáfolja meg a média torz Irán-képét.

A képregény stílusához igazodó film nagyrészt fekete-fehér, síkszerű rajzai egyszerű vonalvezetésükkel, tiszta kompozícióikkal tűnnek ki a mai egészestés animációk közül. A művésznő rajzai nemcsak az ámulatba ejtően valósághű számítógépes grafika, de a kortárs animáció másik, harsányan társadalomkritikus végletét is elkerülik, így a Persepolis egyedül a nyugati világ, a bécsi kamaszkor megjelenítésekor él a groteszk stíluseszközeivel: Marji nővé érését, testének átalakulását, a gazdag osztrákok harcosan újbaloldali, punk csemetéit vagy az elhízott, magányos filozófusnőt jellemzik a manapság divatos, gyerekesen túlzó rajzok. Az otthoni képeket viszont az elbeszélő és képalkotó a családi élet bensőségességének, a szülők iránti szeretetnek szenteli, míg Irán közelmúltját keserű iróniával, helyenként expresszív képsorokkal (ilyenek a sah elleni tüntetésnek, a bombázásoknak, a politikai foglyok kivégzésének jelenetei) formálja drámaivá. Satrapi semmiképp sem próbálja a nyugati néző számára orientalizálni felnövekvéstörténetét, így a perzsa ornamentika csupán színesíti a ruhákat és díszletelemeket, de nem válik a képek meghatározó stíluselemévé. Marjene Satrapi és Vincent Paronnaud cannes-i nagydíjas rendezése a tanmeséhez illően tiszta jellemrajzokkal, egyszerű vonalvezetéssel és világhírű francia színészek hangjával tesz ismerőssé egy térben és kulturálisan is távoli világot, világos fogalmazásával messzemenően eleget téve az alkotók nevelő szándékának, ám szókimondó egyértelműsége, akár a politikai pamfleteké, nem ad teret a játszi képzeletnek. Az iráni játékfilmek, A kör, Az olajligeten át, a Baran kimeríthetetlen emberi gazdagsága hiányzik belőle. Első látásra meggyőz – nincs miért visszatérni hozzá.

(Marjene Satrapi-Vincent Paronnaud: Persepolis)

Stőhr Lóránt
Élet és Irodalom
51 évf. 50 szám
2007. December 13.