Hellboy – Egy sikerült képregény-adaptáció

Feldolgozás filmet lehet készíteni könyvből, egy másik filmből, de még hangjátékból is, nézni viszont csak kétféleképp lehet: a néző vagy olvasta, látta, hallotta az eredeti művet, vagy sem. Ha a szerencsés nem tulajdonosa, a legtöbb amit tehet, hogy a filmet összeveti az általa látott hasonló mozikkal és a végfőcím előtt eldönti, tetszett-e nekik a mozi avagy nem. Amennyiben viszont ismeri az eredeti művet, óhatatlanul is összehasonlítja vele és a végeredmény legtöbbször fanyar, legjobb esetben is az, hogy jó volt a film, de a könyv/eredeti mégis jobb volt. S mivel a hollywoodi stúdiók ötlettelensége kiaknázta a feldolgozható filmek és könyvek zömét, egyre többször nyúlnak a képregényekhez mint forráshoz és ezáltal egyre többször hoznak engem abba a helyzetbe, hogy felmenőiket emlegetve, ízeseket káromkodva jöjjek ki a varázsteremből. Ennek oka általában az, hogy a filmkészítők furcsa módon azt képzelik, hogy a feldolgozás abban a pillanatban hiteles lesz, ha a főhősök és főellenségek neve és ruházata ugyanaz, mint a rajzolt füzetekben. Üzenem, és üzentem már több alkalommal: ez tévedés!

De mi történik abban az esetben, ha a film készítésében tevékenyen részt vesz a képregény eredeti írója és rajzolója. Ez esetben a képregény rajongó ifjú csettint a nyelvével és azt mondja magában, ez igen, ezzel a filmmel telibe kapták a comix hangulatát, színvilágát, alakjait.

A Hellboy (Pokolfajzat) egy ilyen film.

Mike Mignola stílusa első blikkre furcsának tűnhet, de végigolvasva egy Hellboy történetet el kell ismerni, hogy kitűnően bánik a színekkel, az alakjaival. Egy picit abszurd, mégis működik. Történeteinek hangulata nem titkoltan a horror nagy korszakainak adózik emlékkel: Lovecarft-i borzongás, gótikus vámpírok, vérfarkasok, gólem, Raszputyin, náci okkult mesterek: ezek mind egybegyúródnak, de nem a Van Helsing módjára készült kavalkádban, hanem egy remekbeszabott történetfolyamban. S mivel a rajzoló a film készítésében is részt vett, mint művészeti vezető, a vásznon látott képek tökéletesen visszaadják a füzetek hangulatát. Sötét, mégis változatos helyszínek, kompozíciók. Fanyar humorú, idegen hősök. Látványos akció.

A történet a Seed of Desctruction című képregényt követi, kiegészítve a Wake the Devil-ből Hellboy eredetének történetével és a Right Hand of Doom című pár oldas sztorival, illetve annak szájbarágós, a buta nézők számára átalakított történetével. Megtudjuk hogyan idézett egy ördögfiókát a Földre Hitler fekete mágus csatlósa, hogyan kerül egy titkos amerikai paranormális jelenségek ellen harcoló csoporthoz (BPRD) és tanúi lehetünk egy újabb világ-megmentésnek, csak úgy Hellboy stílusban.

A film egyetlen problémája azon jelenetek sora, melyeket a könnyebb érthetőség és a látvány növelése érdekében írtak bele a filmbe. A tipikus hiba itt is előfordul: az a lény melynek első példányát súlyos sebek és hosszú harc után sikerül elpusztítani, a vége felé csapatostul hullik el. De ez legyen a legnagyobb gondunk.

A főszereplő (számomra az Elveszett gyermekek városában és a Rózsa nevében feltűnt) Ron Perlman a második szereplő a képregény-filmek történetében, akire azt mondtam: igen ő az vagy senki más, ezt a színészt nagyon megtalálták a szerephez. Bár hiányoltam Hellboy kockásnak kockás, de mégis hordóhasát, Perlman alakítása üdítően korrekt. A többek olyanok, amilyenek. Abe fura, a maradék csak töltelék.

Mint írtam, hosszú idő után az első képregényből készült film, amellyel teljes mértékben elégedett vagyok. Ez viszont azt jelenti, hogy nem tudok elfogulatlanul nyilatkozni róla, mégis azt mondom, bártan nézze meg mindenki legalább egyszer. És ha tetszett (vagy ha nem tetszett), ideje megismerkedni Mignola képi világával nyomtatott (szkennelt, fúj :-) ) formában.

A történetet nem ismerő többségnek megsúgom, hogy a BPRD a képregényben tartogat még fura nyomozókat, valamint Mignola rajzolt még legalább 3 filemsíthető történetet, szóval reménykedhetünk hasonló színvonalú folytatásban.

Darkplant
2005.10.22.