Cowboyok és űrlények – Filmkritikák

Szép és nemes hagyomány, hogy a hollywoodi filmműfajok hősei olykor más filmműfajok szörnyeivel kelnek birokra – gondoljunk csak Billy a kölyök és Drakula csörtéjére az 1966-os vonatkozó szennymoziból. E tradíciót folytatja Jon Favreau legújabb alkotása.

Revizor

Se hús, se hal

[toc](Nagy V. Gergő) Ez a rezzenéstelenül csücsörítő, vérmocskos fickó, akivel együtt ébredünk valahol Új-Mexikóban a szabad ég alatt, s aki férfias magányban, acélos felsőtesttel és teljes amnéziával indul a legközelebbi település felé, bizarr elektromos karperecét kivévén voltaképpen egészen hagyománytisztelő western-hősnek mutatkozik. Amiképp az útjába akadó falucska is bizton teljesíti a műfaji kötelezőt, hiszen akad benne segítőkész pap, aranyszívű kurva (vagy legalábbis azt ígérő Olivia Wilde), no meg egy tisztes házi viszály is, hisz épp egy apja hatalmával kérkedő ficsúr vegzál és lövöldözik a főtéren, a balfék kocsmáros, a nyúzottságában tehetetlen seriff, s egyéb tisztes állampolgárok kedélyét felborzolandó.

Röviddel rá persze beállít a rendetlenkedőért felelős papa is, az a Chisumok fajtájából való nagysvádájú marhatulaj (egyébiránt Harrison Ford), aki fölötte áll az emberi törvénynek ezen az elvadult tájon, s aki, aligha meglepő módon, minden zsén nélkül beint a fiát lecsukni igyekvő seriffnek. Helyben vagyunk hát, azon a Mannok, Leonék és Eastwoodok tapodta talajon, ahol minden további nélkül kivihető volna egy kellőképpen brutális kisváros-szelídítés, valahol a Férfi Laramieból, az Egy maroknyi dollárért és a Nincs bocsánat tágas határvidékén.

Ámde a címben mást ígértek, így aztán némileg hívatlanul bár, de beköszön az invenció is egy széleskörű UFO-támadás riasztó képében. Meg kell hagyni, felettébb látványos és megkapóan abszurd az antré, a rovarszerű CGI-űrhajókat célzó koltok és stukkerek egyszerre röhejesen és szomorúan mutatnak, elbizakodott potentát és tesze-tosza háziszolga egyként szánalmasan menekül az égi áldás elől. Mígnem hősünk, a totális tudatlanságában is megingathatatlan önbizalmú Jake (Daniel Craig) döntő felfedezést tesz: mutatósnak éppen nem nevezhető karperece valójában egy űrből jött ágyú, bitang tűzerővel. Amivel még ezek a sivító hangú, emberrabló démonok is lekaszálhatóak! Hát akkor irány utánuk! Van, aki feleségét, van, aki fiát, van pedig – mint Jake –, aki az emlékeit akarja tőlük visszaszerezni, így hát a nyitányban felskiccelt nézetkülönbségek dacára egyesített csapat kerekedik föl, s ezzel, high-concept ide, posztmodern műfajkeveredés oda, rögvest az ifjúsági western-kaland jól ismert vidékén vagyunk. Mert végtére is a Vasemberről nevezetes Jon Favreau legújabb blockbusterében a sci-fi horror csak afféle díszítményként szolgál az avíttas kalandsztori cselekményében, s a H. R. Giger nyálkás szörnyeit ezredjére megidéző rémségek lényegüket tekintve akár sziúk vagy kommancsok is lehetnének – ha nem adódna szükség ocsmány jelenlétük attrakciójára.

Márpedig a jelen műben erre jókora szükség mutatkozik, minthogy a (nem is rossz nevű!) forgatókönyvírók garmadája által (Scott Mitchell Rosenberg 2006-os képregénye alapján) megdolgozott történet kevéssé érdekfeszítő és szigorúan gyermeteg konfliktusokat bonyolít, ráadásul szinte tobzódik a nevetséges fordulatokban és sztori-elemekben – az amnéziát gyógyító indián teától kezdve a szimbolikus kolibrin keresztül a máglyán eltüzelve újraébredő Olivia Wilde-ig. A doki névre hallgató kocsmáros hosszú fegyverhasználati leckék után férfivá érik, a nagyhatalmú kiskirályról kiderül, hogy titkon imádja az indiánokat, a távcsöves kisfiú megtalálja a kutyáját, hősünk pedig lagymatag románca után hozzáfér a múltjához – ekként kerekednek le a történet kesze-kusza szálai.

Bárgyú, ötletszerű kavalkád ez, szeriőz modorban, pléhpofával előadva – s ez utóbbi alighanem a legmegrázóbb és legmeghökkentőbb mozzanata a műegésznek, ennyi kedves blődséget ugyanis az irónia írmagja nélkül elővezetni fölöttébb meredek, már-már bátor vállalkozás. Favreau pedig, szó se róla, korántsem látványosan, tisztességgel bukik bele – rendben teljesítő színészgárdával, moderált, ám idővel teljesen elapadó izgalmakkal, és össze-vissza két darab, ámde legalább méltányolható minőségű viccel vérzik el az aranyásó űrlények elleni vadnyugati harcban, amely, habár kínosnak csak ritkán kínos, egészében legalábbis teljesen érdektelen. Mert a nagy zsánerkeverő buzgalomban alighanem elveszett a lényeg – se westernnek nem elég western, se sci-fi horrornak nem elég sci-fi horror, sem szórakoztatónak nem elég szórakoztató a Cowboyok és űrlények, hiába a széles vadnyugati tájak, a gennyedző szörnyek vagy a nyeregbe szállt sztárok fakó sármja. (Revizor.hu)

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26