Cowboyok és űrlények – Filmkritikák

Kulter

Az idegen telepesek kudarca

[toc](Dani Áron) A Cowboyok és űrlények nemcsak az év bukása, hanem az év legnagyobb csalódása is. Pedig lényegében pont olyan, mint az előzetese, annyi különbséggel, hogy ott dübörgött a westernes aláfestés. Ami viszont remek szórakozást ígért három percben, az két órára nyújtva már csak csalódott fejcsóválásra volt elég.
Az első perceket még elviszi hátán a nosztalgia-faktor. Jon Favreau érzékletesen, a vadnyugathoz illő kimért tempóban teremti meg a poros miliőt – egy-két mexican stand-off szituációval tarkítva –, miközben mi magunk is kezdjük komolyan venni a lóháton ügető emberek és csészealjakon száguldozó rovarok kibontakozófélben lévő csatáját. A western-rajongóknak igazi kincs az ilyesmi, nem lehet folyton újranézni a Sergio Leone-filmeket. De ahogy lassan átfordulunk hajtóvadászatba, a gyeplő kicsúszik a direktor kezéből, és már ő maga sem tudja, merre akar vágtatni, ezért fél óra után teljesen szétcsúszik a film. Sikerült anélkül western közegbe ágyazni az inváziós sztorit, hogy az idétlennek hasson (lásd a cyber-punk elemekkel dúsított Vadiúj Vadnyugatot és a Jonah Hexxet), csak éppen abból a szellemiségből nem maradt benne semmi, amit westernnek hívunk.
A filmtervet hallva felvetődhetett bennünk jogosan a kérdés, hogy miért folyton a jelenben és a közeljövőben érnek minket földönkívüli atrocitások, de a Cowboyok és űrlények sajnos nem erre keresi a választ, hanem arra, hogy mivel tudna feldobni egy már ezerszer ismertetett sztorit. Nincsenek nagy, megoldásra váró rejtélyek, így meglepő fordulatok sem.

A történet elvérzik az első támadás után. Hogy egész pontosak legyünk, csupán addig tart. Ugyan nem fullad bele olyan hosszúra nyújtott akcióorgiákba, mint a Transformers-filmek, de a felvonultatott fordulatok és karakterfejlődések sem tartogatnak sok izgalmat, sőt a cselekményvezetés sincs olyan kifinomult, hogy mindezt feledtetni tudná velünk. A doki megtanul lőni, a gyerek férfivá érik, az idegen feláldozza magát, a morcos rosszfiúról kiderül, hogy nem is olyan morcos, és a tetejébe ismét megbizonyosodhatunk róla, hogy a közös ellenség összekovácsolja az ellenfeleket. Mégis hiába keressük az egészben a logikát, a röpködő űrhajók összevissza lövöldöznek, összevissza bukkannak fel, és meghalni is összevissza halnak. Néha elég nekik egy dárda, máskor 20 golyó is kevés, néha rosszul látnak a napon, néha meg mégsem. Van egy vékonyka szerelmi szál is, a film felénél kicsit furcsálljuk is, hogy a nő meghal, de semmi baj, mert kiderül, hogy ufó, és ha elégetik, akkor feléled. Mindezt azért, hogy a végén – teljesen öncélúan – megint meghaljon.
A legizgalmasabb figura kétségtelenül a főszereplő maga (Daniel Craig tökéletes a szerepre), és a leglátványosabb jeleneteket is ő szállítja. Nem a kéken izzó karperece nyújtja az első számú piszkos élvezetet, hanem a jól koreografált ökölharcok. Sajnos azonban ő is csak addig ér valamit, amíg el nem kezd visszaemlékezni a múltjára. Mindaddig azzal a jól ismert dilemmával küszködik, hogy vajon ő a jófiú vagy a rosszfiú-e (lásd még az Emlékmás, Bourne-filmek, Memento, Rozsomák), viszont az összevissza dobált flash-backekkel – eleinte még csak ránéz ismerős dolgokra, majd a helyi vudu-szakács tisztítja ki teljesen az elméjét – sikerül (szinte) makulátlanná mosnia magát.

Ha már telepakolták ilyen – egyébként kikerülhető – baklövésekkel a filmet, legalább vicces lehetne. Noha elő is fordulnak vicces jelenetek (általában Sam Rockwell szállítja őket), de ezek semmilyen módon nem reagálnak más westernekre. Márpedig ez lenne a minimum: ha már semmi újjal nem képes előállni, legalább néhány posztmodern kikacsintással tenné idézőjelbe saját magát a mozi. De a Cowboyok és űrlények megpróbál egy nehezebb utat választani: komolyan veszi magát, amit viszont a fent elsoroltak miatt csúfos bukás koronáz. A múlt (western) és az új (sci-fi) szembefeszülését sem tudják kiaknázni, aki erre vágyik, az továbbra is csak a Toy Story első részével vigasztalódhat.

Az persze, hogy az álomgyár kisgyereknek tekinti a fogyasztóit, és ezért nem tud maradandó filmmel szolgálni, nem sokat nyom a latba, ha a termék anyagilag megtérül. Ez viszont az év legnagyobb buktája annak ellenére, hogy számtalan tényezőt igyekszik felsorakoztatni a siker érdekében. Az unalmas receptből mégis kihagytak egyvalamit: az igazán nagy sztárt. Craig neve hallatán a Bond-szériát leszámítva sose csilingeltek a kasszák, és már Harrison Ford sem képes számottevő bevételeket termelni Indiana Jones nélkül. Az sem érdemel sok szót, hogy képregény-adaptációról beszélünk, mivel az eredeti hazájában épp olyan ismeretlen, mint minálunk, tehát nem kategorizálható egyértelműen a kétezres évek eleje óta jelenlevő divathullámba. Ugyanakkor nem is szuperhős-történetről van szó, így a cowboyos móka inkább az Erőszakos Múlt vagy a Kárhozat útja ismertségével vetekszik, amik szintén képregény-adaptációk, fő ismérvüket mégsem ez jelenti. A marketingre pedig nem lehet panasz, ha valaminek, akkor ennek a filmnek nem csak költséges, de néha egészen ötletes húzásai voltak a reklám terén. Kár, hogy végül egy egyszerű, de vagány poszter is nagyobb hatást ért el a filmnél… (Kulter.hu)