Bosszúállók – Filmkritikák

Prae #1

[toc](Dani Áron) Ha az ember szereti az akciófilmeket, és az elmúlt évtizedben a vásznakon eluralkodó szuperhős-zsánert sem értetlenkedő szemöldökfelvonásokkal kísérte, akkor a Bosszúállók (hazai képregényes fordításban eredetileg a Bosszú Angyalai) lehet majd az egyik legkellemesebb mozis élménye. Ha nem, akkor is kaphat egy simára csiszolt és maximális fordulatszámon pörgő látvány-orgiát. Van akit nehezebben, és van akit rögtön be fog szippantani, de garantáltan sokakat varázsol majd azzá a kisgyerekké, aki a film után a pohárfedő-figurákkal akarja újrajátszani a legcoolabb jeleneteket.

A 90-es évek közepén az amerikai képregény-piac, élén a csili-villi szuperhősökkel, az összeomlás szélén állt. A megannyi új szabadidős elfoglaltság (azon belül is leginkább a számítógépes játékok) rengeteg olvasót szippantottak el a műfajtól, a Marvel Comics pedig csődközelbe került. A képregény-kiadó óriás a filmjogok eladásával mászott ki a gödörből, majd teljesen újra rendezte sorait, új írókra és rajzolókra bízta saját sorozatait.

A felépülés olyan jól sikerült, hogy a 2000-es évektől már egyértelmű Marvel-dominancia uralkodik mind a képregény-eladások, mind a filmek tekintetében. 2008-tól a kiadó már saját stúdióval rendelkezik, és kedve szerint készít filmet saját szuperhőseiből – hacsak azoknak a jogai nincsenek még épp másnál, mint a Pókember a Sonynál, vagy az X-Men a Fox-nál.

2008-ban a Marvel olyan dologba kezdett, ami a képregény-füzetek lapjain megszokott, a filmvásznon azonban azaddig elképzelhetetlen volt. Egységes univerzumot akart kreálni, amiben a szuperhősök nem egyedüli héroszai saját világuknak, hanem mindnyájan ugyanannak a kozmosznak a részei. A képregényekben még a hősök önálló sorozataiban sem ritka, hogy más szuperekkel vállvetve oldják meg az épp aktuális konfliktust, így fér meg egymás mellett a mitológia eszköztárából dolgozó és isteni hatalommal rendelkező, univerzumok között cikázó Thor a mindennapi problémákkal és leggyakrabban csak piti-bűnözőkkel bajlódó Pókemberrel. De amíg a crossover-formula működik a képregényben (néha azért ott sem, szerkesztő legyen a talpán aki a több tucat sorozatot ellentmondás-mentesen össze tudja hangolni), a vásznon már sokkal ritkább vendég – már csak a magas költségek miatt is.

A Bosszúállókban nincsenek nagy fordulatok vagy eredetinek ható elemek, a film egyetlen újdonsága, hogy az eddig megismert 4 világot (a Vasember, Hulk, Thor és Amerika Kapitány filmek világát) hiba nélkül mossa egybe. Ezt viszont olyan tökéletesen teszi, hogy a játékidő elejétől a végéig a székbe szögezi nézőit – pop-corn mozinak csúfolt film ilyenre egyre ritkábban képes, mert minden műanyagot azért nem lehet lenyelni.

Nyilván vannak dramaturgiai-hiányosságai a Bosszúállóknak is, de mi sem bizonyítja jobban a film zsenialitását, mint hogy ezek egyáltalán nem tudnak érdekelni, mivel az effekthalmazokban nem csak papírmasé alibi figurákat rángatnak a minél nagyobb robbanások ürügyén, hanem hús-vér szereplőket. Joss Whedon nem a CGI-effektek köré írt történetet, hanem a meglevő figurák köré épített egy olyat, amiben alkalomadtán robbantani is lehet – nem is keveset. A film nem kicsit épít az előzmény filmekre (ez is ritka, a spin-off előbb létezik, mint amiből kiválhatna), de megáll a saját lábán is, nem feltétlenül szükséges hozzá a korábbi 5 film ismerete – nem úgy, mint gyakran a képregényeknél – , persze nyilván sokat ad az élményhez a ráismerés öröme: “Jé” de hát a kockát már láttam az Amerika Kapitányban, ” Wááh”, a Vasember filmvégi önfeláldozása is egybecseng a zászlóba öltözött csávó mártír-halálával, a Loki meg “Aztaa” milyen gonosz, mert a Thorban vált gonosszá, és “Igeeeen”, a Fekete Özvegy is tudom miért nincs jóban a Vasemberrel, és a Sólyomszemet is láttam már a Thorban, “Jeee”, és akkor a…”

A Bosszúállók a legfrissebb példa rá, hogy az intelligencia nem a rétegfilm kiváltsága, a maga szintjén egy blockbuster is lehet okos, lásd a drámával operáló X-Men franchise jobb részeit, az öniróniát két ellentétes véglet felől megközelítő Watchment és Kick-Asst, vagy a realizmust előtérbe toló A sötét lovagot, esetleg a sablonokat jó ízléssel újrahasznosító Pókember középső darabját – csak hogy képregény-filmeknél maradjunk. Most pedig az önmagát színtiszta akciófilmként definiáló Bosszúállókat, ami pont olyan, mint a legélvezetesebb akció-képregény. Nincsenek mélységei, a dráma is csak elvétve fedezhető fel benne, még az alapfelvetése is bugyuta (valaki megint világuralomra akar törni, de Amerika hősei megmentenek minket), de az legalább piszok jól van megírva, és olyan karaktereket mozgat, akiknek van szívük, akikért lehet drukkolni, akiket lehet sajnálni, és akiken olykor nevetni is – még a ripacs Loki sem kivétel, Joker óta nem volt ekkora rajongótábora egy filmbéli antagonistának – és akik nem legutolsó sorban hátborzongatóan jól néznek ki, amikor éppen egymást gyepálják.

Joss Whedon és Zak Penn forgatókönyvének a nagy érdeme (azon felül, hogy végre csak 2 ember dolgozott rajta, nem egy tucat), hogy hiába mozgat sok karaktert, mindenkinek biztosít elegendő teret, senki sem szorul háttérbe, vagy szürkül el a többiek fényében, működik a csapatdinamika – a végső leszámolós jelenetben olyan hosszú vágás-mentes snitteket kapunk a le-föl ugrabugráló, ide-oda cikázó hősökről, hogy rögtön nyúltam volna a replay felé, hogy ezt most hogy? Tony Stark az előző Vasember után megint bemutatót tart abból, hogy az ő igazi páncélja a lezser playboy-szerep, a valóságban mindig éber, és tudja mit kell tenni. Hulk hiába zúzott már le két saját mozifilmet, ő most a legnagyobb meglepetés: Mark Ruffalo minden korábbi Hulk-színésznél átélhetőbben kelti életre a cinikus kívülálló és önmarcangoló Bruce Bannert, és az izmos zöld-verziónak is akad néhány jelenet, amikkel pár hónapon belül feltehetően tele lesz a Youtube. A többi hőst megformáló A-kategóriás szupersztár is meglepően széles színészi-eszköztárral dolgozik két akció között, Scarlett Johansson mint pókerarc kém, vagy Chris Evans mint magát újradefiniálni kényszerülő esetlen szuperkatona egyszerűen tökéletes. Vannak félig-meddig új szereplők, a képregényt ismerők például már most összekacsintanak Maria Hill láttán, a hölgy ugyanis nem kis alakja a Marvel világának, és meglepő módon most sem csak a háttérben sétálgat – még saját akciójelenete is van! Hiába mellékszereplő, már most érezni rajta, hogy kissé hunyorogva kíséri főnöke manipulatív, öntörvényű személyét.

A Marvel Studios a végére ért saját filmes univerzuma első etapjának, a stáblista utáni jelenetben pedig már el is hinti a következő hírét. Megint jönnek majd a hősök saját filmjei, amit egy új Bosszúállók film koronáz majd meg, és ez így megy addig, amíg az így teremtett világ össze nem rogy saját maga alatt, el nem fárad, és nem válik öncélúvá, vagy öregednek meg túlságosan a színészek. Kicsit olyan ez, mint az utóbbi évek nagy Marvel-crossoverei. Van egy ideiglenesen megjelenő mini-sorozat (jelen esetben a Bosszúállók) és vannak a sorozatok, amik szerencsés esetben kibontják a mini-sorozat szereplőinek történeteit (jelen esetben a hősök saját filmjei).

Joss Whedon azonban gyermeki könnyedséggel csiszolta össze a Marvel legkülönfélébb hátterű és eredetű figuráit, és amíg ő a rendező, a Marvel Studios pedig a gyártó, nincs igazán miért aggódnunk. Hol van már a következő rész? Új pohárfedő-figurákat akarok! (Prae.hu)