Asterix és Obelix

Asterix és Obelix

A filmrõl egy régi anekdota jutott az eszembe, amelyet Kéry Lászlótól, a Nagyvilág néhai fõszerkesztõjétõl hallottam. Amikor, még az ötvenes években, egy író elküldte Ottlik Gézának a 1848/49-es szabadságharcról szóló történelmi regényét, Ottlik a mû elolvasása után a szerzõnek csak ennyit mondott: „Tudod, nekem ebben a te könyvedben az tetszett legjobban, hogy nálad nem bukik el a szabadságharc, nem úgy, mint a Graczánál…” Ebben a filmben is gyõznek a gallok, nem úgy, mint Julius Caesar A gall háború címû mûvében, amely a róluk való hézagos ismereteink csaknem kizárólagos forrása.

De hát hogyan is ne gyõznének, amikor ezek a filmbeli gallusok mind egy szálig megejtõen rokonszenvesek, és ugyanolyan jópofák, ínyencek és szerelmes természetûek, mint kései leszármazottaik. Hogyan is ne gyõznének, amikor õk már képregényben, sõt, rajzfilmen is laposra verték az ellenséget. És hogyan is ne gyõznének, amikor övék a varázsital, amelybõl elég néhány csepp, és máris légipostán küldik vissza a feladóhoz, méghozzá puszta ököllel, a marcona római harcosokat…

Mindössze az a bibi, hogy a forgatókönyv írójának már nem jutott a varázsitalból, ezért amilyen magasröptû a filmben minden verekedés, olyan földhözragadt és ösztövér a cselekmény. Ezt, sajnos, a rómaiak krónikus idiótaságának, a gall harcosok aranyos bumfordiságának, korántsem szellemtelen beköpéseinek és a gall lányok minden igényt kielégítõ mellbõségének sem sikerült ellensúlyoznia.

Az Asterix és Obelix ugyanúgy eredetmítoszhoz nyúl, mint a Honfoglalás, és mindkettõt a XIX. századi nemzetkép inspirálja. De míg a franciáknak, szerencséjükre, ironikus-játékos a viszonyuk ehhez a XIX. századi nemzetmítoszhoz, nekünk, balszerencsénkre, tragikus-patetikus. Pedig miránk is ránk férne egy kis önirónia, egy kis önmagunkon való röhögés. Hogy valaki egyszer már elkiabálja: le a tragikus komolysággal! Aki gallus, velünk tart!

Ádám Péter
Filmvilág
Láttuk még rovat
1999. december