300 (origo)

300 (origo)
Megcselekedték

Folytatódik a hollywoodi időutazás az ókorba: a történelmi filmek kedvelői megérezhették a férfias küzdelem varázsát és a vér ízét a Gladiátorban, megcsodálhatták Akhilleusz és Hektor párviadalának az utolsó mozdulatig kidolgozott koreográfiáját a Trójában, de az újabb antik akciófilm, a thermopülai csatát bemutató 300 a kettőt most együtt és felfokozva kínálja. Könnyen érthető történet, a végsőkig idealizált szereplőkkel és, ami a legfontosabb, elképesztő látványvilággal. A tágabb történelmi háttér hiánya ellenére a film végig hitelesnek tűnik, mert erősen épít a spártaiakkal kapcsolatos sztereotípiákra.

Az európai történelem egyik leghíresebb epizódjának bemutatása valóban spártaian egyszerűre sikerült Frank Miller képregényének Zack Snyder-féle feldolgozásában: Leónidasz, a spártai király minden intrika ellenére elindul megvédeni a szabadságot, és társaival együtt hősi halált hal a barbárok elleni küzdelemben, miközben minden úszik a vérben. A nézőket most “nem terhelik” olyan viszonylag pontos történelmi háttérrel, mint amit a Nagy Sándor, a hódító című filmben láthattunk, viszont a 300 képi világa és a harc koreográfiája jobb, mint a Gladiátor-é vagy a Trójá-é, sőt jobb, mint bármely eddigi történelmi filmé. Nem csoda, hogy az első az amerikai mozik kasszasikerlistáján.

A kezdés a történelmi hűség szempontjából is ígéretes, és a Tajgetosz sziklája alulról fényképezve, előtérben az újszülöttek koponyáival, háttérben a zord fellegekkel mindjárt az alaphangulatot is megadja. Borzongva figyeljük a spártai nevelés alapelemeinek bemutatását (például verés, éheztetés), melyekhez hasonló megoldásokat ma már nem sok helyen alkalmaznak a hazai oktatásban sem. Egyszerűek, de teljesen hihetőek az épületek, mesteri a spártai szabad nők egyenlő helyzetére való utalás is a perzsa követek előtt. Ám ezt a vonalat a film készítői nem viszik tovább, így érdemi információkat nem tudunk meg sem a katonailag legerősebb görög polisz társadalmi berendezkedéséről, sem a nagy csata történelmi előzményeiről. De mindez nem is lényeges, hiszen a film lényege maga a csata.

A csata előtt annyi azért kiderül, hogy a félelmetes perzsa birodalom óriási sereggel támad a görögökre, és ha már a “homokos bölcsek”, azaz az athéniak sem adják meg magukat, akkor Spártának is illene harcolnia. Xerxész, a perzsa nagykirály agresszív követei egy kútban végzik (Hérodotosz szerint eredetileg Xerxész papája, Dareiosz követeit dobták kútba Spártában), és innentől teljesen összemosódik a történelmi háttér és a fantázia. A Spártában a legmagasabb ellenőrző szerepet betöltő bölcseket gonosz varázslókként láthatjuk, akik amellett, hogy elárulják sajátjaikat, undorító módon nyalogatják a transzban vonagló, igen erotikus orákulumot.

Végre aztán felsorakozik a sereg, az eredeti leírások szerinti nagy bronzpajzsokkal, vörös köpönyegekben, és innentől kezdve a női közönség, illetve a férfiak egy része még lelkesebben figyelhet. A tökéletes testű alsónadrágos spártaiak izmai megfeszülnek, és közben megcsillan rajtuk a napfény. A háromszáz “nehézfegyverzetűt” Leónidasz király vezeti.

A játékidő nagy részét valóban maga a csata teszi ki. Leónidasz és katonái a mai Görögország északi és déli részét összekötő keskeny Thermopülai-szorosban foglalnak állást (melynek ábrázolása erősen hangsúlyozott). A perzsa sereg a filmben beláthatatlanul nagy. Hérodotosz A görög-perzsa háború című művében 1 millió 700 ezer perzsáról beszél, de a történészek szerint ez erősen eltúlzott, Xerxész serege körülbelül 200 ezer főből állhatott. Ezzel szemben Leónidasznak a szövetségesekkel együtt 7-8 ezer embere lehetett (a filmben csak a phókisziak kapnak szerepet), egy főleg athéni hajókból álló flotta pedig megakadályozta a perzsákat abban, hogy a védők háta mögött csapatokat tegyenek partra (a tengeri ütközetekből a filmben semmi nem látható).

A szorosban zajló csata ábrázolása valóban elképesztő, és kizárólag a háromszáz spártai hoplitára koncentrál. A falanx mérnöki precizitással működik, úthengerként gázolva le a perzsákat (akik egy kicsit bénának tűnnek). Minden mozdulatsor tökéletesen kidolgozott. A csata iszonyatosan véres, brutális, de mivel az ember közben inkább a természetellenes, szaggatottan lelassuló mozgásdinamikára és a szinte önálló életre kelő kifröccsenő vérre figyel (amelynek mozgása a Magyar népmesék motívumkincséhez hasonlít), nem is tűnik fel, hogy megint levágtak egy kart, megint szétvágtak egy fejet, megint átszúrtak valakit egy dárdával. Itt teljesedik ki a film szokatlan, képregényeket idéző képi világa (melyet a narráció jól támogat), komor színvilága és az, ahogyan a valódi felvételek keverednek az animációval, a látvány mégis szinte fotorealisztikus marad. Ilyen tartalom és forma mellett nincs helye pátosznak, itt nyers öldöklés zajlik, és az egész csak az egyenlőtlen küzdelem miatt tűnik heroikusnak. A rendező a rezzenéstelen arcú szuperhős szerepét egyedül a királynak tartja fenn, a többieket embereknek próbálja ábrázolni, ami a fura szituációk miatt (például kötetlen beszélgetés sebesült perzsák gyilkolása közben, nevetgélés a pajzsok alatt, miközben a nyilak valóban elsötétítik az eget) nem sikerül tökéletesen. A legeredetibb karakter a vágóhídra terelt alaktalan perzsa masszából szó szerint kimagasló Xerxész, aki egy agyonpiercingelt transzvesztitára emlékeztet.

Szóval jobb, ha a spártaiak csak harcolnak, egy idő után mi is tudjuk, hogy ebben a filmben ez a lényeg. És harcolnak derekasan az elit perzsa testőrség, a Halhatatlanok ellen, harcolnak “szörnyek” ellen, harcolnak elefántok ellen, és kitartanak. Annyira szurkolunk már nekik, hogy egy pillanatra megfeledkezünk arról, hogyan végezték. De végül jön az elkerülhetetlen, az áruló Ephialtész, aki a hátukba vezeti a Halhatatlanokat.

Itt fekszünk; vándor, vidd hírül a spártaiaknak:
megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.

Ahogy a kamera a végén kinyit, torokszorító érzés volt látni, hogy valóban ott fekszenek. Ebből arra következtethetünk, hogy összességében ez az időutazás is jól sikerült.

Egy kis történelmi háttér

A görög-perzsa háborúk első nagydöntőjében Dareiosz perzsa nagykirály seregei csúfos vereséget szenvedtek Marathonnál az athéni hoplitáktól. Ez Kr. e. 490-ben történt, és nem maradhatott megtorlás nélkül. Dareiosz szinte azonnal szervezni kezdte az újabb hadjáratot, de közbejött egy egyiptomi lázadás, aztán pedig a nagykirály meghalt. A bosszú gondolatát fia, Xerxész (Kjasarsa) vitte tovább.

481-ben, amikor az újabb perzsa támadás már küszöbön állt, a görögök szokás szerint igen megosztottak voltak. “Azok a hellének, akik Hellasz ügyét a legjobban felkarolták” (Hérodotosz) félretették vitás ügyeiket, és a legnagyobb tekintélynek örvendő Spártát (ahogyan ők magukat nevezték, Lakedaimónt) tették meg vezetőjükké, szárazföldön és tengeren egyaránt (utóbbit annak ellenére, hogy a flotta zöme a Themisztoklész javaslatára megépített athéni hajókból állt).

A soknemzetiségű perzsa sereg számbeli fölénye nyomasztó volt. Bár Hérodotosz fent már említett becslése (1 millió 700 ezer ember) abszurd, legalább 200 ezer fő és körülbelül ezer hajóból álló flotta zúdult a görögökre. A görög szövetségesek a becslések szerint 40 000 fős sereget és mintegy 350 hajót tudtak kiállítani.

A számbeli fölényt a megfelelő terep kiválasztásával akarták ellensúlyozni a görögök. Először a Tempé folyó sziklavölgyét szemelték ki a harchoz, és útnak is indult ide egy tízezres sereg. Később azonban ezt a tervet elvetették (ennek pontos okát nem ismerjük), így a mai Görögország északi részét átengedték a perzsáknak (elveszítve ezzel a thesszáliai lovasság támogatását).

Ezután már csak két védelmi vonal maradt: Thermopülai keskeny part menti szorosa vagy az Iszthmosz, az a földszoros, mely elválasztja Spárta felségterületét, a Peloponnészoszt a görög szárazföld többi részétől. Előbbi mellett az szólt, hogy így az Attikát, vele Athént is védték volna. A spártai vezetés azonban kettős játékot űzött: jelképes nagyságú haderőt küldött északra a szorosba, hogy megerősítsék a szövetségesek bizalmát és hogy időt nyerjenek az Iszthmosz megerősítéséhez, ahol lázas munka folyt, hogy a földszorost falakkal eltorlaszolják.

Ez volt az a háttér, amely már az induláskor megpecsételte Leónidasz és háromszáz katonája sorsát: ha nagyon sarkítva fogalmazunk, akkor a hadvezetés koncként dobta oda őket Xerxésznek, hogy némi időt nyerjenek. Leónidasz már az induláskor tudta ezt, és seregét olyan férfiakból választotta ki, akiknek már volt fiúgyermekük. ők indultak útnak azzal az üres ígérettel, hogy majd erősítést kapnak. A hősiesség egyik leghíresebb történelmi szimbóluma innen nézve értelmetlen mészárlás, ami mindössze két napra (!) tartóztatta fel a perzsa sereget (a szövetségeseket Leónidasz a bekerítés előtt hazaküldte, de velük maradt Theszpiai kis csapata, akik szintén megérdemlik csodálatunkat).

A csata lélektani hatása azonban jelentős lehetett, és demoralizálhatta a mintegy 20 ezer főt vesztő perzsa sereget (nincs arra utalás, hogy Xerxész is megsérült volna, ahogyan a filmben láthatjuk, de Hérodotosz szerint két testvére elesett a harcban). Egyértelműen kiderült, hogy a görög (spártai) katonák a legjobbak a világon, ami – mint ahogyan a film végén erre utalás is történik – akkor is eszükbe juthatott a perzsáknak, amikor egy évvel később 35 ezer göröggel, köztük mintegy tízezer spártai nehézfegyverzetűvel kerültek szembe Plataia mellett, és a szalamiszi tengeri csata után szárazföldön is végleg vereséget szenvedtek. A túlerő itt már csak háromszoros volt, ami egy “görögnek nem túl rossz esély”.

Simon Tamás

[origo]