300 (Cinematrix)

300 (Cinematrix)
Ez az, amiért a szélesvásznat feltalálták

Frank Millernek szezonja van. A Sin City után a Batman: Kezdődik! is szépen szerepelt a kasszáknál – várható volt, hogy előbb-utóbb a képregényrajzoló legkedvesebb műve, a 300 is gyöngyvászonra kerül. A könyvet egy 1962-es film ihlette, ami az i.e. 480-ban lezajlott thermopülai csatát jelenítette meg, csak nagy vonalakban követve a történetírók leírásait. Többszörösen átdolgozott sztoriról van tehát szó, amelyben Miller (és művésztársa, Lynn Varley) a látványt felvállaltan a történelmi hűség kárára alkotta meg. Aki tehát a tényekre kíváncsi, nézzen inkább ókorról szóló dokumentumfilmeket (csak ne James Cameronét).

Csak a képregénnyel együtt lehet a filmről beszélni. A készítők ugyanis a Sin City receptjét alkalmazták és szolgaian mozgóképre vitték a képkockákat, gyakorlatilag storyboardként használva Miller rajzait. A végeredmény egy jó értelemben véve giccses akciófilm csúcsra pörgetett heroizmussal, a lassított jelenetek és a bő egy évnyi számítógépes utómunka apoteózisa.

A cím arra a 300 spártai katonára utal, akik Leonidász király vezetésével megütköztek Xerxész perzsa uralkodó hatalmas (történészek szerint is legalább több százezer fős) seregével a Thermopülai-szorosban. A spártaiak a szoros adottságait kihasználva feltartóztatták a perzsa hadat, így időt nyertek a szervezetlen görög főseregnek. A dráma végét a történelemkönyvekből ismerjük, az elesettek sírfelirata azóta is az önfeláldozás és a hősiesség jelmondata (“Itt nyugszunk. Vándor, vidd hírül a spártaiaknak: megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.”)

Szóval ha valaminek, ennek a filmnek megbocsáthatók a túlzások: az egyenes gerincű spártállam, a keménykedős dialógusok, a fekete-fehér jellemek és a szándékoltan valószerűtlen látványvilág. A vérfröccsenésekben tobzódó képek sokszor már inkább festmények, mint filmkockák – ízlés dolga, hogy ez kinek mennyire jön be, a Cinematrix-stáb többsége nagyon szerette.

Az eredeti történet túl rövid volt (a képregényt egy óra alatt ki lehet végezni), ezért a készítőknek kicsit fel kellett duzzasztaniuk. Az eddig leginkább klipjeiről és a Holtak hajnaláról ismert rendező, Zack Snyder jó érzékkel, de kisebb túlkapásokkal tette ezt. A csatajelenetek közé bekerült egy Spártában játszódó cselekményszál, Xerxész hadseregébe pedig néhány olyan lény, ami a képregényben nem szerepelt. Ez utóbbi próbálkozás egy ponton erősen a számítógépes játékok irányába viszi el a filmet: hőseink lenyomnak egy főszörnyet, de a következő pályán jön egy még durvább főszörny, és így tovább. Némi önmérséklet nem ártott volna valahol az orrszarvú és az elfajzott karú hóhér között.

A ló másik oldalára azonban igazából csak az operatőr esik át (és minden látványért felelős stábtag). A néző émelyítő mennyiségben kap lassított jeleneteket, és túl sokszor sütik el azt az unalomig ismert trükköt is, amikor a lassított kép hirtelen nagyon begyorsul, majd megint visszalassul. A John Woo-rajongók ezt imádni fogják (bár a galambokat és a feszületet talán hiányolják majd), én rühelltem, hogy a legutolsó korbácsvég is mátrixosan lendül, a levágott fejek ráérősen pörögnek pár fordulatot, és egyáltalán, nincs egy rohadt csatajelenet, ami valós időben játszódna.

Aki ezen és a giccsbe forduló látványon túlteszi magát, remek filmet nézhet meg. Egyszerű, de valós történelmi alapokra támaszkodó tanmese, amiben az igazi főszereplők a számítógépes effektek és a konditeremben megmozgatott izmok (Synder ezért sem válogatott sztárszínészeket a filmbe). Ez az, amiért a szélesvásznat feltalálták.

Miller magyar elődje

A 300 spártai című filmet 1962-ben mutatták be, rendezője a magyar származású Rudolph Máté volt. Az inkább operatőri múlttal rendelkező, öt Oscar-jelöléssel elismert filmes halála előtt két évvel forgatta a művet, ami később olyan nagy hatással volt Frank Millerre. A 300 spártai egyébként nem rengette meg a filmtörténelmet: nagy sztárok nem játszottak benne, a költségvetése sem volt jelentős, így eltűnt a korabeli szuperprodukciók mellett. A film azt boncolgatta, hogy Leonidaszék tette milyen hatással volt a civilizációnkra. Mai szemmel nézve már inkább bájos, mint komolyan vehető darab.

Görög vs. perzsa

Az iskolai történelemórák már jól lespolilerezték a filmet, de azért vegyük át, mi történt a valóságban. A görög-perzsa háborúkban ez utóbbiak voltak az agresszorok, akik i.e. 490-ben kitalálták, hogy leigázzák Hellászt. Uralkodójuk Dáriusz volt, hatalmas seregét végül Marathonnál állították meg a görög hadak (mint ismert, a győzelem hírét egy futó követ vitte el Athénba). Dáriusz fia, Xerxész 10 évvel később indított támadást a part mellett. A görögöket váratlanul érte a perzsa had érkezése, időre volt szükségük, hogy összeszedjék a seregüket. Ezért volt kulcsfontosságú Leonidász és embereinek tette. A szűk Thermopülai-szorost védő apró, de jól felfegyverzett és fegyelmezett csapat az első két napon egyszerűen lemészárolta a szemből támadó perzsákat. Ekkor azonban a görög Ephialtész (akinek a figurája tehát nem a fikció műve) hegyi ösvényeken keresztül a görögök háta mögé vezetett egy nagy perzsa csapatot és Leonidasznak meg kellett osztania seregét. A spártai háromszáz a csatatéren esett el, Leonidászt teljes tiszteletadással és a spártai szokásoktól eltérően, nagy gyász közepette temették el. Nem sokkal később az egyesült görög sereg a szalamiszi tengeri ütközetben legyőzte a perzsákat.

Cinematrix