“Néha meg lehetne dicsőülni”

Képregényt akart leadni diplomamunkaként a Képzőművészetin, de az emiatt is duplájára nyúlt egyetemi évek alatt már publikált. Kiforrott stílusát legtöbben az Unicum reklámjaiból ismernék fel. Többek közt az Alfabéta-díjáról kérdeztük…

Magyar Narancs: Melyik volt az első, Pif, Rahan vagy Dr. Justice?

Cserkuti Dávid: Egyszerre mind. Meg a svéd Tarzan, az áthúzott “o” betűivel. Jóval később tudtam meg, hogy itthon nyomták őket. Ezt az ország erre szomjazó ifjúsága, ha fű alatt is, de be tudta szerezni, mert a dzsungel fiát komoly mennyiségben lopták ki a nyomdából. Állítólag a svédek is látták, hogy milyen kapós nálunk a dolog, és felajánlották, hogy lefordíttatnák és kiadnák, de felvilágosították őket, hogy az ilyesmi nálunk kultúrmocsoknak számít.

MN: Mióta élsz ebből?

CSD: Lassan tíz éve, hogy munkaként semmi mást nem kell csinálnom. Nagyjából ekkor kellett volna tervező grafikusként végeznem a Képzőművészeti Egyetemen, de mivel egyrészt meglehetősen ambíciótlan voltam, másrészt a fejembe vettem, hogy képregénnyel fogok diplomázni, az öt év a duplájára nyúlt. Elvégeztem négy és fél évet, majd időről időre megpróbáltam megértetni a szakon dolgozó tanárokkal, hogy a képregény mint diplomamunka nem szorul az ő képzős kompenzálásukra, hisz önállóan is életképes. Amikor az alkalmazott grafikáról tervező grafikává átcímkézett tanszéken odamegy egy srác, hogy bélyegtervvel szeretne diplomázni, akkor a tanárok, akik tudják, hogy egy másik diplomamunka mondjuk a festő tanszékről egy 6×4 méteres vásznat jelent, akkor azt mondják a bélyeges embernek, hogy a terve mennyivel jobban nézne ki egy legalább 70×100 centis méretben, miért ne csinálná úgy. Ezt nem akartam elfogadni, számomra mindig egyértelmű volt, hogy a populáris dolgokhoz vonzódom, és nem vagyok művészkedő lélek. ők viszont azt nem tudták elfogadni, hogy én ezt komolyan is gondolom.

MN: A reklámok tömeges megjelenése miatt akkoriban sok rajzolni tudó emberre lehetett szükség, akikkel storyboardokat tudtak készíttetni.

CSD: Meg mást is. A főiskolákról meg az egyetemekről friss energiák ömlöttek be minden szegmensbe. Kellettek gyors és pontos rajzolók is, engem például egy csoporttársam hívott, aki már benne volt. Mivel akkor is iszonyatos méretű volt a rotáció, a rajzaimmal néhány év alatt minden fontosabb ügynökségnél megfordultam. Én is storyboardokat készítettem, és mivel nem voltak különösebb céljaim, pénzt meg sokat kerestem, a leglazább öt évemet éltem. Az, hogy a képregényekkel néhanapján meg lehetne dicsőülni, egy ideig csak másodlagosnak tűnik, ha a névtelenségért sokat fizetnek.

MN: Pedig sokan azt várták, hogy a nálunk mostohagyerek műfajt felszabadítja a rendszerváltás meg a piac.

CSD: Hát, ezt én nem láttam. Sőt, azt gondolom, hogy Magyarországon ma is egészen speciálisan szar helyzetben van a képregénykészítés. És nem a rajzolók vagy a már meglévő törzsközönség miatt. Valahol ott vannak ennek a rontásnak a gyökerei, hogy az ötvenes évektől a műfaj túlélése érdekében máig ható billogot süttettek magukra az akkori rajzolók. Akkor, amikor elfogadták, hogy kizárólag a magas kultúra adaptálására használják a képregényt. Legyen az Egri csillagok meg Vörös és fekete, mert az jó lesz a nép okosítására – ezt propagálták. Sehol máshol a keleti blokkban nem szorították így be a műfajt. A jugoszlávok ebben is külön kategóriába tartoztak, de még a cseheknél és a lengyeleknél is elfogadták, hogy a képregény egy önálló művészeti ág, és ha korlátok között is, de volt lehetőség szerzői művek megjelenésére. Nálunk ilyesmi voltaképpen a rendszerváltásig nem is készült.

MN: Volt viszont egy Korcsmáros Pál, akinek értékállóságát jól szemlélteti, hogy az unokája – igaz, már kiszínezve – ismét nyomda alá rendezi a nagypapa Rejtő-képregényeit.

CSD: ő, Zórád Ernő és Sebők Imre volt a három nagy rajzoló. ők uralták ezt a Fülesben meg még néhány újságban létező koldus királyságot. Korcsmárosnak, amellett, hogy zseniálisan rajzolt, megvolt az a külön szerencséje is, hogy Rejtőt rajta kívül senki nem tudta rendesen adaptálni. Senki, azóta sem képes, sem filmen, sem színházban hozzá hasonlóan visszaadni, hogy a főhős egy pofonjától a 150 kilós matróz 15 métert repül. De még az ő képregényein is átsüt az adaptálási kényszer meg a magyar képregények másik ekkori kórsága, a túlszövegezés. Az átlag amerikai képregényhez képest a mieink agyonzsúfoltak. Amikor először rajzoltam a Fülesnek – mert akkor fontosnak tartottam, hogy ott, ahol a “nagy elődök” megjelentek, én is szerepelhessek -, kaptam egy kiprintelt szöveget. Minden mondatnak bele kellett férnie a képkockákba, a kézzel írt szöveg tilos volt. Kivagdostam a szövegcsíkokat, elhelyeztem őket a sablonméretű lapon, és törhettem a fejem, hogy akkor hová lehetne egyáltalán rajzolni.

MN: A Korcsmáros unoka két évig dolgozik egy-egy képregény digitálisan felújított kiadásán – ez azért van, mert csak két grafikust tud megfizetni?

CSD: Például. A kiadásból idehaza még senki sem gazdagodott meg, ma is többnyire kis műhelyekben termelik meg az igény kielégítéséhez szükséges mennyiséget. A legprofitorientáltabb kiadó is inkább olyasmit ad ki, amibe valamiért szerelmes, nem pedig azt, amiben a legnagyobb üzleti lehetőséget látná. Valahogy mégis előrefelé megyünk. Két éve, amikor az első képregényfesztivált rendeztük, ha valaki elhozta a bármilyen minőségű kiadványát, azt minden további nélkül eladta – most szombaton, a harmadik fesztiválon, a Gödörben ezen nagyon meg lennénk lepődve.

MN: A 300 című filmmel együtt kezdték forgalmazni Frank Miller eredeti képregényének magyar kiadását. A hozzá hasonlóan felkapott comicsszerzőkhöz képest hol állnak a magyarok?

CSD: Rajztudásban nem vagyunk távol Millertől, de műértőbb körben nem is illik őt a legjobbak között emlegetni. Az viszont tény, hogy a munkái a mozifilmes adaptációk miatt piaci szempontból nagyon felértékelődnek. (Miller jegyzi a Sin City eredetijét is, amit 2005-ben R. Rodriguez vitt filmre – a szerk.) Ezzel együtt képalkotói kvalitásait a legnagyobb jóindulattal is az átlagoshoz közelinek mondanám. Amit ő ehhez nagyon eredményesen hozzá tud tenni, az a történet elmesélése. Tele van tömény, brutális és kegyetlen erőszakkal, a pozitív hősei is szimplán pszichiátriai esetnek minősíthetők. Nem gyerekeknek készülnek a munkái, de úgy látszik, ez kell most a világnak. A sztárság kérdése viszonylagos. Hiába állítom, hogy Simon Bisley szupersztár, visszakérdezel, hogy az ki. Pedig amikor 1992-ben megjelent a Judgement on Gotham c. munkája, a londoni belvárosban lévő Virgin Megastore környékén megállt az élet. 1400 rajongó állt az utcán sorba a dedikálásért; egy hónappal korábban David Bowie-t ugyanott feleannyian sem várták. Bisley, mint minden képregényrajzoló, az underground kultúra fogyasztói számára világsztár. Rétegműfajban dolgozik, ami hol jobban, hol kevésbé kerül a látható kulturális felszín közelébe. Idehaza nagyjából kétezer fős fogyasztói bázisa van a képregényeknek. Lehet ezt kicsinek gondolni, de ők mind eléggé hardcore rajongók, és náluk teljesen helyénvaló, hogy életük nagy vágya legyen kézbe fogni és birtokolni a 300 magyar nyelvű kiadását. Ami pedig a mi sztárságunkat illeti: én lelki alkatomat tekintve alkalmazott művész vagyok. Nincsenek irdatlan nagy és egyedinek vélt közlendőim a világgal, viszont ha van egy feladat, törekszem a minél színvonalasabb megoldására.

MN: Jelenleg nem is képregényrajzolóként, inkább illusztrátorként jegyeznek. Kivonulóban vagy, vagy csak nincs elég időd az Unicum mellett mással is foglalkozni?

CSD: A képregény mint megjelenítési forma az ezredforduló körül nálunk is kezdett beszivárogni a divat, a reklám, a film és a videoklip világába. Bekerültem a storyboardos mókuskerékbe, aztán 2001-ben Amerikában végigjártam az összes fontos illusztrátori szentélyt. Láttam Norman Rockwell munkáit – egy befejezetlen illusztrációjáért 60 millió forintnak megfelelő dollárt fizettek. Mi ez, ha nem az alkalmazott művészet elismerése? Az illusztrációs munka először csak úgy adódott, aztán egyik megbízás után jött a másik. Az sajnos Magyarországon még nem működik, hogy az ügyfél név szerint kérne fel munkára. A hazai megrendelői kör túlnyomó részt a középszert kedveli, kerüli a kreativitást, inkább a nyugaton már bevált tendenciákat próbálja követni. A reklámjaink többnyire ezért alkalmatlanok még a tisztes helytállásra is a nemzetközi fesztiválokon. Egyszer például azzal hívott fel egy ügynökség, hogy egy vagány, merész illusztrációt szeretnének tőlem kérni, és bár a megrendelő valószínűleg nem ezt választja majd, az ügynökség a saját költségén egy alkalommal mégis megjelenteti. A folyamatos elfoglaltság azt is jelenti, hogy most nem vagyok aktív képregényrajzoló. Tavaly talán ha öt oldalt rajzoltam tele – az pedig mázli, hogy ezekből a 8 perc című Alfabéta-díjat kapott.

MN: A díjat Bayer Antal, a hazai képregénykiadás egyik motorja alapította, de miért Alfabéta a díj neve?

CSD: Úgy két éve, amikor a Sin City a moziba került, Bölcs István írt egy sokakat feháborító kritikát. Valami olyasmit, hogy a film primitív mondataiból és egyvonalas szereplőiből is látszik, hogy a képregény az analfabéták műfaja. A cikk összekovácsolta az akkor formálódó hazai képregényes közösségeket, és mivel tömören összegezte is a képregénnyel szembeni legjellemzőbb tévedéseket és sztereotípiákat, megmutatta, hogy mi a legyőzendő akadály. Az Alfabétát másodszor ítélték oda, az idén már négy kategóriában lehetett nevezni. A legkisebb kategóriában – képsor – Marabu duplázott, az egy-két oldalas terjedelmi korlátos képpercben én kaptam meg a díjat, a képnovellák közül Vass Richárd, a képregények között pedig Brazil nyert a Bürokratákkal.

Szabó M. István
Magyar Narancs
2007. március 29.