-Vannak már készülőben új epizódok?
Természetesen, habár amikor legutóbb újra megnéztem, a második epizódot szinte az elejétől újraírtam volna. És még mindig vannak olyan részek, amiket még nem tudtam elkapni Oféliából, ha ez sikerül, talán teljesen más irányt vesz a történet.
-Mennyire volt nehéz együtt dolgozni Zorróval, hiszen sohasem találkoztatok, csak az interneten keresztül, ráadásul 8 órányi időeltolódás van a földrészek között?
Zorróval nagyon kellemes együtt dolgozni. A legjobban az tetszik, hogy olyan rajzokat csinál, amelyek rögtön életre kelnek, minden egyes arcnak van személyisége. Így történhetett, hogy például az egyszer használatosra tervezett, Ex néven futó csapodár illető igen fontos szerephez jut az elkövetkezendő részekben is…
-Hasonló a helyzet Tebeli Szabolccsal és Németh Áronnal is, akikkel a Roham magazinba Bürokraták címmel készítetek egy folytatásos képregényt. Hogyan kerültetek egymással, illetve a magazinnal kapcsolatba, és mi a Bürokraták előtörténete?
Németh Áronnal az rpg.hu első önképző köre, a Scriptórium révén kerültünk kapcsolatba. Neki volt egy ötlete, amit majd a Bürokraták első kötetében láthat viszont az olvasó, nekem meg volt egy figurám, Kovács, („with a slavic ts”), az amerikai regények, filmek dísz-közép-keleteurópaija. Áron belülről bomlasztja a Bürokráciát, én meg itt Japánban tapasztalom nap, mint nap áldásos hatását, úgyhogy csakhamar megvolt a közös alap, és elkezdtek készülni az epizódok. Nekiálltunk rajzolót keresni, majd nem mást, mint Brazilt választottuk. Itt valahogy elakadtak a dolgok (senki sem rajzol szívesen potyára tizensok oldalakat), majd jött a Roham, megtetszett nekik az ötlet, s kijelölték a rajzolónkat is: Brazilt. Úgyhogy most ketten írjuk a forgatókönyveket, Áron átbeszéli Brazillal is, ő pedig megrajzolja.
-Mennyire kristályosodott ki a Bürokraták története?
A történet lényegében kész: előre látjuk, hol fog végződni, és van úgy öt-hat főbb eseményszál, ami odáig vezeti a cselekményt. Emiatt a karakterek többsége is jó előre elkészült, de például a Roham magazin három epizódja, ami lényegében egy előzetes-féle, új karaktereket hozott játékba. Most már nekik is fontos szerepük lesz, tehát azért nincsen minden egyes fordulat kőbe vésve.
-Lehet tudni valamit a terveidről? Kikkel fogsz együtt dolgozni a közeljövőben?
Írtunk egy történetfolyamot, sok apró résszel, mostanában fogjuk elküldeni a rajzolónak – remélem, elnyeri a tetszését, hiszen neki készült. Szeretném, ha ugyanígy „meg tudnék találni” több más magyar rajzolót is, hiszen csak úgy van értelme a dolognak, ha a forgatókönyv direkt valakinek íródott. Ezen kívül még mindig birkózom a négy oldallal, hogy a kettőről, egyről ne is beszéljünk. Úgy érzem, nincs tovább, hogyha ezt a formátumot nem tudom teljesen megfejteni, s hasonló a helyzet a strippel is. Hosszú történetet bárki tud írni, de nem hiszem, hogy talál bárkit, aki azt meg is rajzolja.
-Hogyan látod külföldről a magyar képregényes élet alakulását?
Felemásan. Egyrészt nagyon ígéretes, ami most történik, másrészt szinte elkerülhetetlenül magában hordozza azt, hogy a piac pár éven belül magába boruljon. Aki megmarad, az megszilárdítja helyzetét, de sok olyan kiadó van, amelyik nem biztos, hogy megéri a következő tíz évet. Érdekes lesz az is, amikor a manga megjelenik a magyar piacon, és ennek egy-két éven belül be kell következnie. Ami még nagyon jó lenne, az az, hogyha ez az egész képregényes világ kinyílna: ha olyanok kezébe is eljutnának a kiadványok, akik nincsenek benne a „képregényes életben”, de érdemesnek tartanák beszélni róla.
-Szerinted milyen eszközökkel lehetne változtatni a képregényekről kialakult előítéleten?
Csakis jó képregényekkel, izgalmas, kulturált fesztiválokkal és higgadt, nyugodt válaszokkal. Szerencsére ezek egyikéből sincs hiány, most már csak ki kell várni a változást.
-Melyik az a három mű, amit nagyon szívesen olvasnál magyar kiadásban?
Mindenekelőtt a Transmetropolitan. Jó lenne magyarul is kézbe fogni a köteteket. Meg talán a hivatalos fordítók is gyorsabban haladnának, mint a Two Fisted Translators csoport… Mangák közül a Dómu az, ami egyetlen kötetben, szépen összefoglalja a műfaj lényegét. Ha ez megjelenhetne magyarul, vagyis a piac elég felkészült lenne rá, hogy ne legyen bukás, akkor nem kellene aggódni a magyar képregényért sem. S hogy a harmadik legalább félig francia cím legyen: habár még csak az első kötetet ismerem, a Nevem Légiót látnám magyarul, már csak a magyar vonatkozásai miatt is.
-Mekkora a képregény gyűjteményed és milyen megoszlásban vannak európai, japán és amerikai comicok?
Ha a barátnőmet kérdezed, már így is túl sok képregényem van, szerintem meg irtózatosan kevés. Igazából csak itt, Japánban kezdtem el gyűjteni a képregényeket, ezért az arány is ezt tükrözi. Néhány európai album, amerikai kötetek, füzetek, végül pár száz kötet manga, újságkivágás, ilyesmik. Remélem, mindennek nagy részét vissza is tudom vinni magammal, Magyarországra.
-Hogyan kerültél Japánba és miért?
Gimnázium után egy évig japánul tanultam, majd amikor elkezdtem az egyetemet, megpályáztam egy japán állami ösztöndíjat. Sikerült, s mire észbe kaptam, már itt találtam magamat.
-Hogyan sikerült beilleszkedned Japánban és mennyire befolyásolta az ízlésedet, mennyire „nyitott meg” a kelet?
A beilleszkedéssel szerencsém volt, ezt talán annak köszönhetem, hogy feljöttem Hokkaidóra. Itt sokkal európaiasabb a légkör, nomeg az egyetemen tanulók többsége az ország különböző részéről érkezett, jobban átérzik, milyen „nem otthon lenni”. Az elmúlt pár év rengeteg újat adott. Teljesen más (nem tudom, hogy jobb-e vagy rosszabb) kívülről látni az országot, ahol születtem, érdekes megtapasztalni, milyen külföldiként, idegenként élni egy közösségben. Nagyon sokat tanultam, tanulok Japántól, és akkor még magáról a japán kultúráról, a japán szokásokról nem is beszéltünk.
-Ha majd hazaköltözöl mi fog hiányozni legjobban Japánból, Ázsiából, mik azok a szokásaid amiken majd változatnod kell?
Az ételek és a manga. Nem csak a szusira és társaikra gondolok, hanem arra a változatos, japános világkonyhára (kínai, thai, indiai) ami itt (a helyi árakhoz képest) sokkal elérhetőbb, mint otthon. Mondjuk, ha csak ez az ára, hogy végre kenyeret, tejfölt és túrót ehessek, akkor szívesen lemondok róla. A másik a manga. A füzet és könyv alakú nyugati képregénykultúrát még csak-csak lehet követni külföldről is, pláne most, hogy már otthon is több képregénybolt van. De a magazin-alapú mangánál még az is nehéz, hogy az ember számon tartsa, kedvenc írói éppen melyik magazinban közlik legújabb művüket, főleg, hogy azok egy része sohasem jelenik meg gyűjteményes kötetben. Ráadásul sokkal könnyebb úgy újabb szerzőket felfedezni, hogy az ember bemegy egy könyvesboltba, antikváriumba, és polcok tucatjain sorakoznak egymás után a mangák.
-Mennyire játszik nálad fontos szerepet a manga? Melyik manga „stílusokat” szereted?
Nem is annyira a manga, mint inkább a képregény játszik fontos szerepet. Ám amiatt, hogy Japánban vagyok, természetesen ez általában mangát jelent. Szinte mindennap olvasok, van, hogy csak negyven oldalt, van, hogy több kötetet. Japánban egyébként is nehéz elmenekülni a manga elől. Ott van a munkahelyeken, az egyetemi tantermekben, ott van mindenhol. Úgy nehéz lenni Japánban, hogy az ember nem olvas mangát. Hogy melyik stílust szeretem? Legtöbbször a fiatal férfiaknak és a „felnőtteknek” szóló mangákat szeretem, de itt is inkább arról van szó, hogy a piac olyan hatalmas (szó szerint szinte óránként jön ki egy-egy újabb mangakötet, lehetetlen tartani a tempót), hogy vannak kategóriák, amelyek szinte teljes egészében kiesnek. Ilyenek a női képregények, a kisiskolásoknak szóló művek, vagy például a mahjong-mangák.
-Kell e ismerni a manga élvezetéhez a japán kultúrát, életszemléletet?
Természetesen a japán kultúra ismerete sokat hozzáad az olvasási élményhez. Vannak szituációk, amelyek e nélkül érthetetlenek, és az olyan képregényt, amely a szóviccekre, éppen aktuális tévésztárokra épít, olykor még a japánul beszélő, Japánban élő külföldinek is közel lehetetlen felfognia. De a többség bárki számára élvezhető
-Miért nem jelentek meg itthon mangák, most, hogy a ”hagyományos” képregény újra felvirágozott?
Ennek szerintem több oka van. Egyrészt, már megjelentek, csak rosszkor és a lehető legrosszabb módon tálalva. A manga nyelve gyorsabb, mint a hagyományos képregényé, egyszerre többet érdemes belőle olvasni, mint húsz-negyven oldalt. Egy dologra „jók” voltak ezek a korai próbálkozások: hogy a kudarc elvegye a többiek kedvét. Másrészt, a japán cégekkel tárgyalni hosszadalmas és fáradságos dolog. Nem csak azért, mert külön művészet, de egy olyan cégnek, aki milliós, de minimum több százezres példányszámokban gondolkozik, nem biztos, hogy komolyan vesz egy magyar piacot a maga párezres példányszámával. A harmadik ok, és ez csak az én saját véleményem, a két rajongói tábor („képregényesek” és „mangások”) összetételen múlik. Bár talán most, hogy egyre többen vehetnek és vesznek angol és német mangát, ez is változik. Amíg a képregényes tábor többségének az első olvasási élménye a papírhoz kötődik (nézzük meg az élménybeszámolókat: mindegyik valahogy úgy kezdődik, hogy „amikor belelapoztam, megvettem, kézbe fogtam”), addig ez a mangásoknál általában digitális élmény, egy lefordított scan az első. Ha hozzászokunk, hogy a képregény ingyen van, és a számítógép képernyőjén olvasható, nem biztos, hogy annyira vágyunk a papír alapú változatra. Szerencsére a valóság erre a zsebelméletre egyre inkább rácáfol, a mangák már itthon is jól fogynak, s nem lennék meglepve, hogyha egy év múlva már magyar nyelvű köteteket is láthatnánk a boltok polcain.
-Mik a hasonlóságok és különbségek a mangák és a „hagyományos” képregények között?
Nagyon röviden, és általánosítva: a manga elmond egy történetet, míg a „hagyományos” képregényben szép képek vannak. Míg nyugaton önkéntelenül is ott van a rangsor, miszerint legalul a fekete-fehér, fölöttük a színes, s a dobogó legfelső után a realisztikus, festett képregények állnak, addig Japánban a rajznál sokkal fontosabb az, hogy a történet olyan történet legyen, amely ezernyi társa közül is képes megfogni az olvasót. Ezért fordulhat elő, hogy egy-egy kiragadott manga-panel önmagában „hibás”, „rosszul van megrajzolva”, még a legtehetségesebb mangarajzolók esetében is. Ezzel szemben egy francia album lényegében egymás után fűzött, aprócska miniatúrák sorozata, s egy szuperhős-képregényben szinte kötelező az egész oldalas, mozgásában is megfagyott pillanatkép, ahol éppen befeszítenek a hősök. Ez a történetközpontúság azzal társul, hogy abszolút nincsen megszabva, hogy miről illik szólnia egy történetnek. Készítenek mangákat tanárokról, fantasy hősökről, hatéves kislányok nyári szünetéről, nyomozókról, boltvezetőkről és állatokról is. Ugyanekkor Amerikában egy nem-szuperhős történet eleve hátrányból indul. Éppen emiatt a történeti sokszínűség miatt, ha az ember túlteszi magát az első „nagy szemek, kis szájak”-sokkon (ami sokkal kevésbé zavaró, mint azt elsőre gondolnánk), biztos hogy talál magának olyan mangát, ami érdekelni fogja. Mindez persze fokozatosan változik: habár a japán piacra nehezen tör be a nyugati képregény, ha mások nem is, legalább az alkotók egy része figyelemmel követi az európai, amerikai piacot. Ugyanez a helyzet nyugaton is, ahol a változás még látványosabb: már-már természetes, hogy az írók, rajzolók számításba veszik a mangát. Ami ennél jóval több, hogy a manga, mint forma is megjelent a piacon: fiatal német, amerikai, ausztrál alkotók ontják a „manga-nyelven” írt történeteket, amelyek túlnőttek a japán stílus majmolását, és olyan stílusban, olyan nyelven tudják megszólítani a közönségüket, a mai nyugati fiatalságot, amely sokszor a hagyományos képregényeknek nem sikerül (de még a manga-fordításoknak sem).
-Hogyan ajánlanád a mangát azok számára, akik a „hagyományos” képregényeket már szeretik és hogyan azoknak, akiket még egyáltalán nem érintett meg a kilencedik művészet?
Nem létezik általános ajánlás. Ha megnézzük a mangákkal foglalkozó, egyre nagyobb számban elérhető nyugati műveket, ott is inkább a nagy nevekről és a szerzők személyes kedvenceiről olvashatunk. A legjobb módszer ugyanaz, mint ahogy a képregényt érdemes ajánlani: megtudakolni, milyen könyveket olvas az adott személy, milyen filmeket néz, milyen zenéket hallgat, vagy milyen képregényt olvas. Ha megtaláljuk azt az egy címet, amit a célszemély örömmel olvas, már nyert ügyünk van: nem biztos, hogy mangarajongó lesz (sőt, valószínű, hogy nem), de legalább már tudja: van érték a mangában is.
Mann
kepregeny.net
2006. április