Tintin, a műfajteremtő képregényhős

Tintin, a műfajteremtő képregényhős
Vonalas művész

Új képregényhőstípust teremtett a világjáró Tintinnel a belga rajzoló, Hergé, akiről születése századik évfordulóján óriási felhajtással emlékeztek meg Belgiumban.
Egyszerre három kiállítással tiszteleg a belga főváros az Hergé művésznéven világhírűvé vált, 1907 májusában született Georges Remi emléke előtt. De ezeken túl is: a belga posta a Tintin-képregények borítóit és a szerző képét ábrázoló bélyegsorozatot bocsátott ki 700 ezer példányban, a királyi pénzverde pedig 50 ezer, Hergé önarcképével díszített húszeurós ezüstérmével tett ki magáért.

A centenáriumot Belgiumon kívül is megünnepelték. A párizsi Pompidou Központban tavaly karácsonytól Hergé több mint háromszáz rajza volt látható, s a kanadai Québecben is volt kiállítás Tintin perui kalandjairól, míg nyáron Stockholmban szerveznek tematikus tárlatot a képregényhősről és a hajókról. Az évfordulóra időzítették azt a bejelentést is, miszerint Amerikában nemsokára megfilmesítenek három Tintin-sztorit, egy-egy részt Peter Jackson, A gyűrűk ura rendezője, illetve Steven Spielberg jegyez majd, aki korábban Indiana Jones alakjának megformálásakor Tintinből is merített ihletet.

Tintin-tárlat a párizsi Pompidou Központban
© AP
A belga képregény 1983-ban elhunyt klasszikusa az 1929 és 1976 között megjelent 23 Tintin-opusszal iskolát teremtett a műfajban formai és tartalmi szempontból egyaránt. A rajzoló sajátos stílusjegyei – egyenletes vonalvastagság, az árnyékolás teljes hiánya – már a Le XXéme siécle (A 20. század) című jobboldali katolikus brüsszeli napilap heti gyermekmellékletének hasábjain 1929 januárjában feltűnt, Tintin a szovjetek országában című első képregényben is fellelhetők. “A kép és a szöveg harmóniáját aztán a pályája csúcsát jelentő 1950-es években publikált Tintin-történetekben fejlesztette tökélyre Hergé, amivel a mai napig érvényes mércét állított fel” – mutatott rá a HVG kérdésére Jean-Louis Tilleuil, a Louvaini Katolikus Egyetem profeszszora.

Ha a Tintin a szovjetek országában formanyelve még kiérleletlen volt is, a tartalmi újítás már egyértelmű: a forgatókönyv, a szereplők és a díszletek mind “félrealisták” voltak. Ennek megfelelően az ifjú riporternek már az első kalandja is – amely egy nem túl logikus, autón, vonaton, repülőgépen folyó üldözés a korabeli Szovjetunióban – a való világ díszletei között zajlik, ám tele van olcsó, a tárgy meglehetősen felületes ismeretéről tanúskodó klisékkel és szimbólumokkal. Így például az egyik jelenetben az éhező gyerekeknek kenyeret osztó egyenruhás “Róbert bácsi” azért zavarja el durván az egyik sorbanállót, mert nem kommunista. Másutt Tintin és kutyája – a humoros, beszélni, tűnődni képes Milou – a bolsevik forradalom nyilvánvaló metaforájának szánt száguldó gőzmozdony elől menekül. Mindezek következtében Hergé első képregénye annyira propagandisztikusra sikeredett, hogy legközelebb csak 1973-ban adták ki. A “félrealizmus” viszont mindettől függetlenül a francia-belga képregénynek általában is egyik fontos megkülönböztető vonása lett – hangsúlyozta Tilleuil.

A korának “forró” helyszíneit felkereső és ott bajba kerülő kis riporter a Szovjetunió után a belga gyarmaton, Kongóban bukkant fel, ahol egy helyi törzs varázslójaként a gyémántbányászat fölötti ellenőrzés megszerzésére törekvő gonosztevőkkel küzd. Majd Észak-Amerikában Al Capone maffiájával vette fel a harcot, 1934-ben pedig kábítószer-kereskedők nyomában Egyiptomból Indiába vezetett az útja. A történetek a kor előítéleteit tükrözték: a paternalista szellemet és a rendíthetetlen hitet az európai fehér ember felsőbbrendűségében.

Mindebben akkor állt be fordulat, amikor Hergé az 1930-as évek derekán összebarátkozott egy Brüsszelben képzőművészetet tanuló kínai egyetemistával. Az ő hatására az 1936-os, A kék lótusz című, Kínában játszódó epizódot és a további rendszeres folytatásokat – utóbb kis háttércsapattal is megtámogatott – alapos előtanulmányokkal tette hitelesebbé. A Tintint az 1950-es években még a Holdra is feljuttató rajzoló félrealizmusa ennek következtében nagyrészt megtisztult a kezdeti naivitástól, igaz, a művész a korszak uralkodó katolikus-jobboldali ideológiájának hatása alól nem tudta, és nem is akarta kivonni magát.

Hergé 1940 és 1944 között, a német megszállás alatt is publikált a nácik ellenőrizte Le Soir-ban. Az 1941 októbere és 1942 májusa, vagyis a legdrasztikusabb zsidóellenes intézkedések alatt folytatásokban közölt képregényében, A rejtélyes csillagban monográfusa, Maxime Benoit-Jeannin meglehetősen egyértelmű antiszemita utalásokra hívta fel a figyelmet: Tintin a tengelyhatalmak és semleges országok képviselőiből álló, sarkvidéki nemzetközi expedíció résztvevőjeként amerikai ellenféllel kerül szembe, akit egy bizonyos Blumenstein pénzel. Ahogy azonban a keleti frontról egyre több hír érkezett a Wehrmacht kudarcairól, Hergé eltávolodott az aktuálpolitikától; 1943-ban jelent meg Az Unikornis titka, amely mindenféle politikai áthallástól mentes klasszikus bűnügyi történet.

A felszabadulás után a rajzolót kollaborálással vádolták, de végül megúszta két év szilenciummal, utóbb pedig erről a korszakáról inkább hallgattak. Benoit-Jeannin szerint azért, mivel nemcsak az utólag elismert “hülyesége” volt a hibás abban, hogy Hergé a németek alatt is zavartalanul alkotott, hanem az akkori francia-belga szélsőjobboldal iránti rokonszenve is, amelyben egyébként a belga társadalom tekintélyes része is osztozott.

Hergé múltjának eme sötét foltja sem zavarta a Tintin-kultusz kialakulását. Mivel képregényein a második világháború után generációk nőttek fel, a ma negyvenes-ötvenes éveikben járó belgák többsége kívülről fújja a Tintin-hősök nemegyszer szállóigévé vált replikáit. A Tintin-albumok példányszáma 1956-ban elérte az 1 milliót, az 1970-es évek vége és az 1990-es évek eleje között 2-3 millió között tetőzött, az iskolákban pedig irodalomórákon ma is feladat egy-egy történet elemzése. Ha a töretlen népszerűségű Hergének nem is, de Tintinnek és elmaradhatatlan útitársának, Milou kutyának még a művész életében, 1976-ban szobrot emeltek Brüsszel legelegánsabb kerületében, Uccle-ben.

Vida László / Brüsszel
HVG
2007. június 16.