Interjú Marcel Ruijters-szel

A 4. Magyar Képregényfesztivál külföldi díszvendége Marcel Ruijters holland képregényszerző, akinek első magyar kötetét a Nyitott Könyvműhely jelenteti meg (Inferno: Pokoli színjáték). Marcellel a tavalyi helsinki képregényfesztiválon ismerkedtünk meg, ahol a Stripburger-csoport tagjaként ő is részese volt a “Honey Talks” kiállításnak. Locus Solus című munkája megjelent a Papírmozi 3. kötetében. Az interjú a napokban, e-mailen készült.

    BA: Mi magyarok nem sokat tudunk a holland képregényről – ahogy más európaiakról sem, leszámítva a legismertebb francia és olasz címeket. Milyen hagyományokkal rendelkezik a holland képregény, és mennyiben lehet összehasonlítani Belgiumhoz, ahonnan beáramlottak a flamand nyelvű Tintin, Spirou és a többi híres figura kalandjai?

MR: A hetvenes éveket, amikor én felnőttem, tartják a holland képregény aranykorának. Akkoriban mindenhol lehetett kapni őket, és bár még érezni lehetett rajtuk a francia-belga iskola hatását, egyre inkább érvényesült bennük az amerikaiak befolyása, a verbális humor irányába mentek el. Ebben az időszakban még az underground képregényekből is rengeteg készült, és a nyolcvanas években már többnyire ezeket olvastam. A punk és a “csináld magad” mozgalmak késztettek arra, hogy elkezdjem kiadni a saját képregényeimet. Így utólag visszanézve, ezek a közlések inkább csak a büszkeségemet szolgálták, de ezt semmiképp nem lett volna szabad kihagyni. Csak az fejlődik, aki sokat dolgozik.

    BA: Az “Inferno” stílusodat akkor láttam először, amikor Helsinkiben adtál nekem egy “L’Imperatris” tarot-kártyát, valamint az egészen más stílusban készült “A jest of nature” egy példányát. Aztán elküldted a Locus Solust a Papírmoziba, és most már egy egész kötetedet is láthatjuk ezekkel a karakterekkel. Honnan jött az ötlet ezekhez, és van köze ahhoz, hogy egy ideig egy kolostorban laktál?

MR: Pontosabban: egy egyházi tulajdonú épületben béreltem egy stúdiót. Egyes művész barátaim azt állították, hogy szellemek kísértenek benne, és nem szerettek ott dolgozni. De volt a helynek egy sajátos bája, és erről jutott eszembe, hogy a középkori képvilághoz forduljak. Ma Rotterdam egyik legzsúfoltabb kerületében élek! A Jest of nature még régen, a kilencvenes évek elején készült, ezért annyira más. Manapság sokkal inkább a középkori művészetből veszem az ihletet, nem annyira más forrásokból. Ahogy említettem, gyerekkoromban rengeteg képregényt olvashattam, sok különböző hatást szívtam magamba. Aztán eljön az a pillanat, amikor az ember felfedez más művészeti formákat. Azok a képregények, amelyek csak más képregényekből táplálkoznak, bizonyos tekintetben korlátokba ütköznek. A legutóbbi munkáim, a Sine Qua Non, a Tarot Corrupt, az Inferno és a Bestiarium mind a középkori művészetből és történelemből veszi az ihletet

    BA: A középkori művészet természeténél fogva vallásközpontú. Hogy reagálnak az olvasók arra, ahogy te kezeled ezt a témát?

MR: Az általános hiedelem szerint a középkori művészet teljes mértékben vallásos művészet. Mint megtudtam, ez nem így van. A történelem és a művészet is rétegekből áll. A legfelső réteg valóban keresztény, de alatta fellelhetők pogány és világi rétegek is, míg egyes elemek egyszerűen univerzálisak. Az írott források többsége szerzetesektől származik, érthető hát, hogy miért olyanok, amilyenek. De ha abszolút igazságnak tekintenénk őket, az ugyanaz lenne, mintha a kommunista propagandából következtetnék arra, hogy milyen is volt az élet Kelet-Európában 1989 előtt – csupa kommunista doktrína, semmi más. Tehát a középkori művészetnek is megvannak a forrásai, és engem ezek érdekelnek igazán. Egyes illusztrációk karikatúraszerűek, kifejezetten viccesek. Találtam például egy rajzot egy csoport apácáról, akik egy különleges gyümölcsfa alatt piknikelnek – a fa péniszeket terem. És bizony, nők is készítettek akkoriban ilyen “disznó” rajzokat. Gyakran hasonlítják össze a képregényeket a középkori művészettel, és számos (főleg francia) képregény játszódik a középkorban, az viszont ritka, ha valaki a kor grafikájából indul ki. A munkáimban lehámozom a hagyományos, vallási kontextust, és a saját céljaimra használom fel a középkori képvilágot. Ez a szatírának egy túl finom formája ahhoz, hogy azonnal megütközzenek rajta. Azt hiszem, én már túl vagyok azon, hogy sokkolni akarjam az embereket. Inkább tiszteletadásnak tekintem, amit csinálom, nem pedig egy reakciónak azzal szemben, amit ellenzek. Ha nem is osztozom a középkori művészek vallásos világnézetét, nagyra értékelem az ihletettségüket. Személy szerint úgy gondolom, hogy túl nagyra becsülik a reneszánszt. Mert nem az történt, hogy az európai parasztok az egyik napról a másikra elkezdtek Senecáról vagy Plátóról diskurálni. Ne feledjük, hogy a boszorkányüldözések többnyire a reneszánsz-korban zajlottak le. A 12. század például ehhez képest egy sokkal békésebb és termékenyebb időszak volt.

    BA: Abban a környezetben, amelyben dolgozol, léteznek érinthetetlen témák? Szerinted mi maradt meg a képregény 30-40 évvel ezelőtti “forradalmi” tiszteletlen, tabutörő jellegéből?

MR: A rasszizmust és a szélsőjobboldali nézeteket elvetik, legyen szó akár képzőművészetről, akár írásművekről. Theo Van Gogh brutális meggyilkolása 2004-ben sokakat megrémisztett, ezért a művészek sokkal óvatosabban fogalmaznak az iszlámról, mint korábban, de úgy érzem, az utóbbi időben kezd levonulni a politikai korrektség új hulláma. És mivel az interneten bárki publikálhatja a munkáit, nem is nagyon létezik visszatartó erő. A régi, hagyományos tabuk, mint a szex vagy a királyi család piszkos fehérneműjének a kiteregetése már a múlté. A forradalmak sosem tartanak sokáig. Napjainkban annyi kép látványának van kitéve az ember, hogy a képregénynek már túlélnie is nehéz, nem hogy bármiféle botrányt okoznia. A képregényről általában megfeledkeznek, nem nagyon van olyan téma, amitől bajba juthatna az ember. Legalábbis Nyugat-Európában én ezt látom. Ugyanakkor Amerikában a felnőtt tartalmú képregények készítői könnyen bíróság előtt találhatják magukat, mint Mike Diana a kilencvenes évek elején, akit el is ítéltek. Hát, az USA tele is van mindenféle vallási őrültekkel, akiknek az egyetlen céljuk az életben, hogy mindenki másnak megnehezítsék a létezését. (Sokkal prűdebbek, mint a középkori ember!)

    BA: Szoktál publikálni a szlovéniai Stripburgerben, amely eléggé egyedi módon Európa különböző országaiból válogatja a munkatársait. Hogy kerültél velük kapcsolatba? Minek tekinthető a Stripburger? Iskolának, mozgalomnak, a képregénykészítés egy bizonyos módjának?

MR: Még a Stripburger előtt kerültem kapcsolatba Jakob Klemencic-csel, 1990 körül. Láttam a munkáját a Sivullinen című, Jouni Wääräkangas által szerkesztett fanzinban. Megtetszettek az ötletei, és úgy éreztem, hogy egy hullámhosszon tudnánk lenni. Összebarátkoztunk, és levelezve működtünk együtt több projekten (ez még jóval az internet kora előtt történt), így az én “Thank god it’s Ugly” antológiámon is, aminek Jakob találta ki a címét. Az ő révén találkoztam a Stripburgerrel, amelynek részt vesz a szerkesztésében. Nem tudom, hogy lehet-e őket mozgalomnak tekinteni, de annyi biztos, hogy sok érdekes alternatív művészt fedeztek fel maguknak. Én a Zone 5300 című magazint szerkesztem, amely majdnem ugyanannyi ideje létezik, mint a Stripburger, és a céljai is hasonlóak, de publicisztika is van benne.

    BA: Helsinkiben Cserkuti Dávid és én adtunk neked magyar képregényeket, párat angolul is. Kik, mik tetszettek meg, és látsz-e arra esélyt, hogy nemzetközileg is ismertté váljanak?

MR: Meglepődtem, hogy létezik magyar képregény. Tudtam az egykori jugoszláv hagyományról és láttam pár lengyel képregényt, de a ti országotok számomra teljesen ismeretlen terület. Tetszett az Eduárd figura – van egy olyan érzésem, hogy létező személy vagy személyek szolgáltak hozzá mintául. Stark Attila bátor grafikája is bejön, és Futaki Attila rajza is remek. A “Szőke ciklon”-ban pedig van egy kép, amin egy hiéna tisztára nyal egy embert. Ezen halálra nevettem magamat. Fogalmam sincs, hogy miről szólhat a történet. A rajz a francia Jean-Claude Forestre emlékeztetett. Jó munka. Ami pedig a nemzetközi sikert illeti, hát, mindenki a saját sorsának az ura. Kitartónak és kicsit őrültnek kell lenni, mint minden más területen, legyen az képzőművészet, irodalom, képregény vagy film. De az nem számít, hogy ki honnan jön.

Bayer Antal, 2008. május 16.

Forrás: kepregeny.info