Önkéntelen képek

Önkéntelen képek, avagy miről ismerjük fel a japán képregényeket?

Manga. Új szó bukkant fel egyre aktívabb japán szókincsünkben, máris kiszorítva olyan klasszikusokat, mint ikebana, kamikaze, mavasigeri. Pontos jelentését egyelőre homály fedi, hát válogatás nélkül használjuk mindenre, csak rajzolt legyen és japán, Sorayama-albumtól a DragonBall-tévésorozatig. Esetlen szóösszetételeket barkácsolunk belőle (mangacomics, ’manga-videó’), esetleg összekeverjük rokonaival, ismerőseivel, üzletfeleivel (renga, eigo-ban, anime). De csak ne panaszkodjon, a karate sem járt jobban annak idején.

Az eredeti kifejezés tulajdonképpen képregényt jelent, már vagy száznyolcvan éve, mióta Hokuszai mester megalkotta a man (áradás, később befolyásolhatatlan, akaratlan) és a ga (kép) jelek összevonásával, hogy nevet adjon három részes metszetsorozatának. A manga azóta átesett néhány változáson, míg eljutott az ukiyo-e képektől mai formájáig, olyan hetente megjelenő képregénymagazinokig, amelyekben a különféle folytatásos történetek teljes hossza egy rágóspapírnyitól (yon-koma) egészen a tokiói Yellow Pages összes kötetéig terjedhet (az egyik klasszikus, Otomo Kacuhiro Akira-sorozata 2160 oldalt és tucatnyi főszereplőt számlál…)
A manga nehezen tűri a korlátokat. Minden korosztályra igényt tart, legyen az a kisgyermekeké (kodomo-manga), vagy a felnőtteké (szeinan-manga), sőt – bevett hazai szokás szerint – a nőket sem kíméli: készülnek mangák kamasz lányok (sódzso-manga), a férfi homoszexualitásra kíváncsi fiatal hölgyek (jaoi-manga) vagy romantikára vágyó háziasszonyok (dzsoszei-manga) számára. Műfajok és témák terén pedig még a néhai Kockás újságot is felülmúlja: a Nyugaton favorizált akció-sci-fi-cyberpunk áradat mellett az élet olyan területeivel találkozhatunk oldalain, mint sebészet (Tezuka: Blackjack), prostitúció (Kazuo: Szacsiko no Szacsi), tibeti mágia (Takada: Szazan Ko), fehérnemű-tervezés (Juzuki: Amai szeikazu), esetleg a golf (Nobuhiro-Daicsi: Dandoh) vagy Adolf Hitler (Tezuka: Adolf).
Egy-egy sikeres sorozat milliós hazai rajongótáborral rendelkezik, amely aztán a különböző fordítások révén tovább bővül nyugat-európai és amerikai olvasókkal. A kilencvenes évek elején a manga új közönséget hódított meg, elsősorban az egyébként is színvonalas és gazdag képregénykultúrával rendelkező országokban (USA, Franciaország, Spanyolország, Belgium), sőt a divathullám árnyékában alkotói stílusokat formált át, új művészeket teremtett a semmiből, akik esetenként “eredeti” mangák rajzolásával is megpróbálkoztak. Kis hazánkban egyelőre főleg amerikai kiadók prehisztorikus mamutkiadványai jelennek meg (ritka kivétel az alig négy éves és tényleg remekbe szabott Spawn, amelynek félresikerült filmváltozatától a magyar mozik sem menekülhettek meg), de angol nyelven több kalandjáték-barlangban kaphatók hamisítatlan és pszeudomangák egyaránt. A kettő közötti különbség sokszor nem túl szembetűnő, ezért vásárláskor érdemes jobban odafigyelni, ha az igazi japán képregény-művészet (is) érdekel bennünket.

Mindjárt első pillantásra a címlap sokat elárulhat, amelyen minden lelkiismeretesebb nyugati kiadó feltünteti az eredeti címet is. Rendszerint ott árválkodik az angol cím alatt (felett, között), kicsi de hazai írásjelekkel. Bár a kettő esetenként megegyezhet (mint a Chirality, vagy a Gunsmith Cats esetén), ez ne vezesse félre a japán nyelv magyar szerelmeseit: az alkotók könnyen választhatnak számtalan európai jövevényszavuk közül, ha szeretnék felhívni termékükre a jövendőbeli olvasók figyelmét. Az egzotikum a Felkelő Nap alatt is vonzó: a misztikus Nyugat pedig regóta divat, bár Zolától Elvis, Versailles-tól pedig a Disneyland időközben ellopta a show-t.
Egy kanákból és kandzsikból álló látványos felirat persze nem takar feltétlenül mangát, akkor sem, ha egyébként japán eredetre utal (nem pedig valami alapos “ál-mangász” másolta át egy walkmanprospektusból, vagy a közeli tenpura-étterem szórólapjáról…). Mióta az Egyesült Államokban menő a műfaj, egyes képregénykiadók, mint a Dark Horse, vagy a Central Park Media lecsapnak olyan sikeres japán rajzfilmekre (röviden animékre, hagyjuk a mangavideót másra), amelyek kivételesen nem képregény, hanem saját forgatókönyv, regény, netán videojáték (!) alapján készültek. Ezután amerikai rajzolóikkal pszeudo-mangát készíttetnek az adott anime alapján, az eredeti karaszettei (magyarul: karakterdizájn) és az alaptörténet felhasználásával. Ilyen például a Dirty Pair a Dark Horse, a Sol Bianca az AD Vision, vagy az Iczer3 és a Project A-Ko a CPM kiadásában; egyik sem feltétlen rosszabb a japán mangáknál, csak épp nem az. Szerencsés esetben, a címlapon büszkélkedő MANGA felirat elé ilyenkor odapottyantanak egy US-szócskát, hacsak merő szórakozottságból meg nem feledkeznek az egészről.
Tovább bonyolítva a helyzetet, az is előfordulhat, hogy egy amerikai (francia, koreai, hongkongi stb.) alkotó japán témájú képregényt készít, a manga másolás leghalványabb szándéka nélkül: címlapján hemzsegnek a keleti arcok és írásjelek, sehol egy áruló nyom az avatatlan olvasó számára (kiváló példa erre a talán legcsodálatosabb amerikai képregény, David Mack Kabuki-sorozata).

Ebben az esetben jöhet a következő lépés: lapozzunk egyet, a belső borítóig, ahol megtaláljuk az alkotók nevét. A 'written by' (vagy 'story') illetve 'iIlustrated by' (vagy 'art') felirat után feltüntetett japán nevek nagy biztonsággal mangára utalnak. Ezek felismerése gépkocsimárkákon és önvédelmi sportokon felnőtt magyar ifjúságunknak nem okozhat komoly gondot, legfeljebb a készítők neme marad kérdéses. A műfaj ugyanis több neves alkotónővel is dicsekedhet, köztük olyan megasztárokkal, mint Fudzsio Fudzsiko, vagy Takahasi Rumiko (utóbbi épp a kimondottan fiúk számára készített shonenmangák koronázatlan császárnője).
Természetesen előfordulnak idegen színekben szereplő japán vendégjátékosok is, nem beszélve arról a több száz animátorról és rajzolóról, akik mondjuk a japán Toei-céggel közös monstre amerikai rajzfilm sorozatok (GI Joe, Transformers) munkálataiban vesznek részt. Például a CPM saját gyártmányú heavymetal-akciómangája, az M.D. Geist alkotói közt annak az Ohata Keicsinek a neve is szerepel, aki a kiindulásul szolgáló anime segéd rendezője, történetírója és látványtervezője volt; a már említett Otomo pedig nemrég Jodorowsky, a mexikói barbár Mega-Max War című alkotásába szállt be illusztrátorként.
Hogy elkerüljük az ilyen csapdákat, a készítők neve mellett érdemes számukat is figyelembe venni. Japánban egy képregény-sorozat legtöbbször egyetlen ember nevéhez fűződik. Õ a manga-ka, azaz a képregényművész, aki egyszemélyben írja és tervezi alkotásait. Néhanapján előfordul, hogy külön író (genszaku-sa) is közreműködik (mint a népszerű Koike Kazuo, Ikegami Rjoicsi Crying Freeman-sorozatában), ilyenkor minden honoráriumon fele-fele arányban osztoznak. Ezzel szemben az amerikai comicsok esetén gyakoriak az alkotó-teamek, ahol a végeredmény két-három író és akár féltucat illusztrátor közös gyermeke. A csapatmunka persze Japánban sem ismeretlen: egy sikeres manga-ka keze alatt jó néhány asszisztens dolgozhat. Nevük azonban ritkán olvasható az angol verziók borítóján, pedig nyugati kollégáikhoz hasonlóan sok munkaterületért lehetnek felelősek, a vázlatok elkészítésétől, vagy a háttértervezéstől egészen a színezésig.

Persze ez utóbbit rendszerint hiába keressük, mivel az igazi manga egyik sajátos vonása éppen az, hogy fekete-fehér eltérően színpompás francia vagy amerikai társaitól. A nyugati pszeudomangák nagy része épp onnan ismerhető fel, hogy készítőik képtelenek lemondani a színes képregények által nyújtott nagyobb piac előnyéről (Cyber City, Gall Force, Bubblegum Crisis). Legtöbb olvasójuk ugyanis fejvesztve menekül minden fekete-fehér comics (BD, manga) láttán, mintha az valami ragályos és gyógyíthatatlan színvakság első tünete (sőt mindjárt okozója!) lenne. Itthon hasonló jelenséggel főleg a mozikban találkozhattunk, amíg volt rá módunk.
Akad azért az eredeti mangák között is kivétel, de csak elvétve. Például az úgynevezett hentai (vagy eccsi) mangák esetében, amelyeket nyugodtan nevezhetünk pornográf képregényeknek, azzal a kiegészítéssel, hogy a japánok szexuális érdeklődése elég bizarr a nyugati átlagízlésnek. A hentai igazi kedvelőit mindenesetre a fekete-fehér képek sem riasztják el imádott műfajtól, ezért a színezés jobbára felesleges. Ezenkívül színes még az anime-ban ok (azaz rajzfilmek alapján tervezett eredeti mangák) tetemes része, amelyek kábé kétszer annyiba kerülnek és a nyugati rajongók ölni tudnak értük.
Hogy a japánok miért ragaszkodnak ennyire a feketéhez és fehérhez (erre még a kommersz rajzfilmek között is akad példa, lásd: GunBuster 6), az aligha magyarázható az alacsonyabb nyomdai költségekkel és a gyorsabb előállítással. Sok művész véleménye szerint a színek legfeljebb arra jók, hogy elvonják a befogadó figyelmét a történetről, és a formák kifejező erejéről, ezért képesek leplezni a rajzolói hiányosságokat. Komoly érv, és nem az egyetlen: nagy szerepet játszik a japánban általánosan alapvető értéknek tekintett hagyomány tisztelet is.

A legtöbb manga-ka számára máig irányadó az a tradicionális stílus, amelynek ezek a képregények otthoni népszerűségüket és külhoni utánozhatatlanságukat köszönhetik. Hasonlóan más távol-keleti művészekhez, a mangarajzolók képesek viszonylag szűk keretek között egyéni stílust és rengeteg különféle alkotást létrehozni. Ugyanakkor szinte minden munkán megfigyelhető az egyszerű, lendületes vonalvezetés; az erősen stilizált karakter-ábrázolás; valamint bizonyos sémák rendszeres alkalmazása. Rendszerint az utóbbi okozza a képregénykörökben egyszerűen mangafóbia néven ismert jelenséget. Az európai és amerikai átlagközönség ugyanis monotonnak, szájbarágósnak és indokolatlannak érez bizonyos folyamatosan ismétlődő rajzolói fogásokat, ezért marad a jól bevált Marvel- vagy DC-füzeteknél, ahol a színek és formák egyébként is jobban követik a valóságot (közvetlenebb esztétikai élményt nyújtva, esetleg megkönnyítve az azonosulást…)
Tipikusan ilyen lenézett sémának számít a hangutánzó szavak és más hangeffektek mértéktelen használata. Számunkra röhejes lehet, de egy átlagos mangában gyakran több hangutánzó szó szerepel, mint ahány normális, sőt ez egyik meghatározó tulajdonsága a renga műfajának (folytatásos képregény-sorozat, ahol az eseményeket kevés, de erőteljes képben, az írott szöveg minimális alkalmazásával meséli el az alkotó).
Például Otomo Kacuhiro sci-fi nagydijat nyert (!) művében, a Domuban található egyik négyoldalas akciójelenet a következőképp hangzik: KSSSH, VMMM, Ding!, GCHUNK, KSSHH, klik-klik-klik, THAP!, SKRAKK, !, klik-klik, WHDD, Uh?, Ho-ho…, AAAH, KISSHHH, kcch, Eeek!!!, SKLUSSHH (azaz: a kislány beszáll egy lakótelepi liftbe, lift megáll, belép egy nagyfiú, skiccerrel megpróbálja kibelezni a kislányt, az teleportálja magát a folyosóra, csak a liftfal sérül meg, nagyfiú beszorul az automata ajtók közé, kiszabadítja magát, végül a kislánytól pár lépésre átvágja saját torkát). Angolra átültetve mindez látványosan rontja az összhatást, de hála a japán nyelv páratlanul gazdag hangfestő és hangutánzó szókincsének, valamint a módnak, ahogy az ezeket kifejező írásjelek beépülnek a képekbe, az eredeti oldalak sokkal expresszívebbek és esztétikusabbak. A szigorú japán közönség többek között ezért sem tekinti mangának az angol nyelvű fordításokat, és az enyhén megvető eigo-ban (angol verzió) kifejezéssel illeti őket.
Hasonló a helyzet egy másik bevált mangafogással, amelyet mi leginkább japán rajzfilmekben szeretünk gyűlölni: az úgynevezett sebességvonalak mániájával. A magyarázat egyrészt itt is a hagyománytiszteletben keresendő: senki sem mond le szívesen régóta bevált trükkökről, akkor sem, ha ezért nem veszti el a népszerűségét netán a munkáját. (A könnyebb megértés kedvéért képzeljük el, hogy a mangát fanatikus szicíliai futuristák találják fel a húszas években, és az új generációkat azóta az első donok iránti tiszteletre kötelezik olyan ősi törvények, mint az omerta, a vendetta és a sebességvonalak használata.) Ugyanakkor a számtalan apró vonalka számtalan praktikus tulajdonsággal is rendelkezik: az állóképeken ábrázolt akciókat dinamikusabbá, izgalmasabbá varázsolja, jelzi a mozgás irányát és intenzitását, plusz kihangsúlyozhat egy-egy szereplőt vagy részletet a képkockán. Leonardo da Vinci például hasonló fogást használ az Utolsó vacsora falfreskóján- (ahol a mennyezet és a padló összetartó vonalai Krisztusra irányítják a figyelmet), csak abból nem készíthettek rajzfilmsorozatot a szicíliai futuristák.

Ezek a sémák lehetnek bosszantóak, de saját közegükben indokoltak és hatásosak, épp úgy hozzátartoznak egy eredeti mangához, mint a nálunk szintén közutálatnak örvendő karakterrajzok, amelyek egyben félreismerhetetlen stílusjegyei valamennyi japán képregénynek. Aki egyetlen japán rajzfilmet is látott életében – és ki nem? -, attól kezdve csalhatatlanul kiszúrja a szereplők jellegzetes külső vonásait: csészealj nagyságú szemek, öt tonna haj, vállig érő lábak. Bár a nyolcvanas évek elején induló manga “új hullám” ebből a szempontból komoly változásokat eredményezett az egész műfajban, ez inkább a férfi szereplőkön látszik meg. A hősnők – tisztelet a kivételnek – máig reménytelenül hasonlítanak egymásra, náluk legfeljebb fantáziagazdag ruháik segíthetnek az azonosításban. Ez legjobban a sódzso mangákra igaz, ahol az aprólékosan kidolgozott kosztümök megrajzolására jóval nagyobb hangsúlyt fektetnek, mint a bennük lévő szereplőkére (Fudzsisima Koszuke: Aa Megami-szama); legkevésbé pedig a hentai mangákra – nyilvánvaló okokból… Itt viszont remekül megfigyelhető, mennyivel változatosabb és hitelesebb a mangák szexszimbólum-kínálata, szemben a kommersz amerikai képregények agyondicsért kancáival, akiknek vagy nagy, kemény mellük van (WonderWoman, Elektra, Avengaline), vagy irreálisan nagy, kemény mellük (Barb Wire, Wynona Earp), és a különbségek ennyiben ki is merültek. Szentigaz, a sok hasonló arcot eleinte tényleg nehéz megkülönböztetni, de hamar belenyugszik az olvasó, mondván: a Távol-Keleten a valóságban sincs másként.
Érthető módon maguk a rajzfigurák lehetnek a legkönnyebben segítségünkre, hogy felismerjünk egy eredeti eigo-bant a nyugati kínálatban. A japán esztétikai normákat tükröző eltérések, mint amilyen a hatalmas kerek szempár, vagy a fanszőrzet teljes hiánya sokszor válhatnak hasznunkra. De a legcsalhatatlanabb jel mégsem ezek közé tarozik, mivel az amerikai kiadók gyakran felhasználják az eredeti karaszetteit pszeudomangáikban (sőt mostanság arra is akad példa, hogy régi képregényeiket mangastílusba átrajzolva adják ki, lásd: Spiderman-manga a Marveltől). Így hát nem árt tudni, hogy az eigo-banok szereplői szinte kivétel nélkül balkezesek. Ennek oka nem valami ősrégi sinto hagyományban, vagy az egész népet sújtó genetikai átokban keresendő. Mindössze egyszerű nyomdatechnikai problémáról van szó: a japán könyvek és folyóiratok jobbról balra íródnak, ezért bármilyen eredeti manga nyugati kiadásakor előbb tükrözni kell az oldalakat, hogy a képek sorrendje átalakuljon az általunk megszokott irányúra. Az eljárás néhány kellemetlen mellékkörülménnyel járhat, amelyek közül ez a megtévesztő balkézdominancia a talán legszembetűnőbb. Persze minden szabály alól vannak kivételek, ez esetben ilyen az időközben félbeszakadt Kozure Okami (angol címén: Lone Wolf) klasszikus története; vagy a Dark Horse Blade-sorozata, ahol a manga-ka Szamura Hiroaki külön kérésére egy jóval bonyolultabb eljárást, ún. cut-and-paste technikát alkalmaztak, hogy elkerüljék az anomáliákat.

Tehát a lényeget összefoglalva: egy angol (francia, spanyol stb.) nyelvű manga akkor számít eredetinek, ha japán szerzője van, és képein a szereplők bal kézzel fogják használati tárgyaikat (távkapcsoló, mikrofon, Magnum). Utólag végiggondolva, mivel a többi szabály nem elég általános, talán elég lett volna egy apróhirdetés az egész cikk helyett…

Varró Attila
Wanted
1998/4. 40-43. old.