Puff! Bang! Reccs!

Két utcával távolabb

Csak akkor kezdődik aztán az igazi munka. A szerző a soványka sztorivázlatot kidolgozza, részletezi, a bőséges forgatókönyvbe minél több, logikusan egymáshoz kapcsolódó bonyodalmat gyömöszöl. Az erkölcsi mércék a részleteket illetően is szigorúak: a Superman semmiképp sem rúghat bele egy bizalmasan szimatoló, kedves tacskóba. Batman nem ihatja meg az elrabolt leányzó nagypapájának a sörét. Amikor a hős olykor — epizódonként ötször — mégis rugdos vagy lövöldöz, akkor csakis önvédelemből és a gyengék védelmében. 15-től 30 oldalasig terjedhet a részletes forgatókönyv, ebből minden jelenetet pontosan le kell írni, akár a filmforgatókönyvben, hogy a rajzoló tudja, mit kell papírra vetnie.
Itt következik az a munkafázis, ami szuperhősök szürke, átlagos sorozataiban alig-alig említésre méltó: a rajzolás. Az elején említett kiváló, méltán kedvelt, színvonalas képregénynél azonban lényeges, érdemi, sőt sok szempontból meghatározó ez a tevékenység. A szuperember kalandjait csak le kell rajzolni. A történelmi képregények becsvágyó alkotóiban azonban tudás és igényesség van. Az, hogy például minden valamirevaló alak a valóságos arcával jelenik meg, ahogyan korabeli rajzokról ismerjük, az a minimum. A ruhák, eszközök, épületek, fegyverek mind hitelesek és stílusosak. Ha Kolumbusz hajóra száll Pálos kikötőjében, nem valamiféle városkát látunk a háttérben, hanem olyat, amilyen a történészek szerint a valódi Pálos akkortájt lehetett.
Az alakok és az arcok koronként erősen emlékeztetnek a kor nagy festőinek stílusára: növekszik nemcsak a kép (az egész képregény) hitele, hanem élvezeti és informatív értéke is.
Mindettől persze a szuperhősök sorozatainál csillagászati messzeségben vagyunk. Egyszerűen: megrajzolják.
Miután a szerző gyakran homályos elgondolásait képekké formálták, sor kerül a képregénygyártás csúcspontjára: a szerkesztő eldönti, melyik különösen drámai és brutális akcióból legyen a címkép, azon kívül kellően bárgyú címet keresnek a műnek, például Pánik a zárdában, Az iszonyatos oktaéder, Lázbarlang akció, A mogadishui tigris vagy A keselyűk sorban állnak.
— Ami ezt az utóbbit illeti — jegyzi meg Hermann —, a cselekményben egyetlen keselyűről sincs szó, de a cím jól hangzik, ugye?
Az utolsó előtti munkafázis a szövegíróé, aki csak néha azonos a szerzővel, ezt a kettős funkciót többnyire mellőzik. Hermann tehát csak olyan képregényekhez írt képszövegeket, amelyeknek forgatókönyvét egy másik szerző írta.
A képeken lévő szöveg, amely többnyire a szereplők szájából kijövő felhőcskében foglal helyet, egészen speciális műfaj. Már csak a helyszűke miatt is egyszerű, világos, tömör szövegekre van szükség, lehetőleg igék és mellékmondatok nélkül. Megvagy, gazember! Vigyááázz! Ide a pisztollyal! Vége a komédiának! Fel a mancsokkal, vagy lövök!
Ilyenek a leggyakoribb szövegek. Az átlagsorozatokban olyan egyszerű szöveget kell gyártani, hogy minden olvasó megértse, még az is, akinek értelmi szintje alig haladja meg a kezdő debil képességeit.
Az iróniát ezért csak kivételes esetekben tűrik el. A klasszikus irodalomból átvett idézeteket is nehezen érthetőnek tartja, és irgalmatlanul kihúzza a szerkesztő. Hermann például egy klasszikus idézetet próbált a képszövegbe csempészni. így szólt volna a várúr, lángokban álló várát nézve: „Ah, a vörös kakas kastélyomra röppent!” A figyelmes szerkesztő részvét nélkül kihúzta.
Annál jobban kedvelik a hangutánzó szavakat, itt aztán szárnyalhat a szövegíró fantáziája. Az elrobogó motorok „rooaar” hangot adnak, az eltörött csont „Knaarrk” recs-csenése is jól hangzik, és óriásiak a lehetőségek a sebesültek és haldoklók jajkiáltásainál, az átható „Aaahh”-tól a differenciáltabb, fájdalmas „Au”-ig.
A szövegíró jól tudja, hogy a benyújtott szöveget a szerkesztők még egyszer átdolgozzák, vagyis minden különlegeset kihúznak belőle. Mégis reméli, hogy egyik-másik szellemesebb mondata megmarad. Később közlik vele, hogy az anyag a nyomdába ment, és néhány hét múlva megjelenik az új füzet, a számtalan rajongó örömére. Közben megkötik a szerződést az újabb szuperkalandra. Ugyanekkor lehet, hogy egy másik városban vagy éppen csak néhány utcával távolabb, hosszú hónapok gondos munkájával örömteli végeredmény születik. Például egy színes, gazdagon megrajzolt történelmi kaland, hiteles képekkel, kulturált külalakban. És főként értékes tartalommal.

Johann W. Dietmar-Fiels
IPM
1987 szeptember

Oldalak: 1 2 3 4