Állókép-birodalom

Zsánerek és cenzorok – Amerikai mainstream

Az amerikai képregény aranykora (The Golden Age) a harmincas évektől 1951-ig tartott. Ekkoriban soha nem látott menynyiségben ömlött a nyomdákból a képregény, új, máig népszerű hősök és zsánerek születtek, a piac pörgött, a szerzők és a gyártók gazdagodtak, a képregény pedig önálló médiummá vált. A kezdetben napi- és hetilapok erre fenntartott helyein megjelenő comic strip után felbukkant és hódított a comic book. Ez utóbbiak először a már különböző helyeken megjelent sorozatokat fogták össze, majd a prosperálás miatt egyre gyakrabban jöttek ki a tematikus, olykor csak egy hős kalandjait bemutató, originális képregény-gyűjtemények is. (Az első: New Fun Comics No.1., 1935. február, egy bizonyos Mr. Wheeler-Nicholson ex-lovastiszt és ponyvaregényíró kiadójának égisze alatt. Ebből a kiadóból lett később – Harry Donenfield agytröszttel kiegészítve – a DC, vagyis a legendás Detective Comics.) A képregény ekkor kialakult hatalmas népszerűségére több magyarázat is született. 1. Egyszerű. Nem kell megerőltetni nagyon az agyat, keveset kell olvasni – egy olyan országban, ahol a lakosság egyharmada még ma is funkcionális analfabéta, ez azért számít –, a vizuális gazdagság kielégíti az ingerigényt, arról nem is szólva, hogy a képregény-olvasás technikája nagyon könnyen elsajátítható. 2. Olcsó. A tömegtermelésnek köszönhetően centekért hozzá lehetett jutni a kielégítő minőségű, tartalmas kiadványokhoz. 3. A képregény tömegmédiummá válása a Nagy Amerikai Depresszió – gazdasági világválság – idejére esett. Az ekkor divatos comic bookok pont azt nyújtották a világ viszontagságaitól kikészült kisembernek, amire az a legjobban vágyott: időleges felüdülést, kiszakadást a mindennapok szürke valóságából egy szebb és jobb, kalandokban és csodákban gazdag illúzióvilágba. Az aranykor képregény-történetei és zsánerei nem az irodalmi hagyományból táplálkoztak, hanem a pulpból, az olcsó, füzetes regények ponyvaromantikájából. Bár a képregények nagy százaléka még mindig a gyerekeknek szólt – romantikus mesék, varázstörténetek plusz az 1935-ben debütáló Disney sorozatok –, egyre terjedtek a felnőtteket megcélzó zsánerkiadványok is.

A kaland-képregény Edgar Rice Burroughs tízes években publikált egyik ponyvaregényfolyamából született, melynek hőse Tarzan, a majomember (kalandsorozat lett egy másikból is, ami aztán Buck Rogers néven futott). Az 1929. január 7-én induló Tarzan-sorozat hatalmas siker lett, a főszereplő pedig pop-ikonná, szimbólummá és példaképpé vált. A comics alkotója Hal Foster, kinek grafikai tehetsége az igényesség hitelével vonta be a meglehetősen lapos történeteket. Míg Edgar Burroughs egy jó érzékű ponyvaszerző – akinek leíró prózatechnikája a primitív és a nagyon primitív határán áll –, addig Foster a legendateremtő. A Tarzan-képregény: mesés kalandok, egzotikus tájak, meztelen nők, barbár hordák. Vizuálisan buja, az ősformákat megidéző hősköltemény az árnyalt ábrázolás bármilyen jele nélkül: brutális egyirányúságában képes csak felidézni – és illuzórikusan kielégíteni – az elveszett éden utáni huszadik századi vágyakozást, tombol a nyers erő, éled a testkultusz. Szinte árja (vö. a kor Németországával), de még éppen nem az.

A barbár hős földi, a szuperhős viszont már elszakad a sárgolyótól. Itt van mindjárt a XX. század emblematikus alakja, a kék-vörös ruhás, S betűs, világegyetem-szerte híres Superman. A földön kívüli – kryptoni – felmenőkkel rendelkező hős 1938-ban debütált az Action Comics No.1-es számában, rögtön meg is mentve az ártatlanokat. Az emberfeletti idegen emberalakban őrzi a bolygót (két pattanásos clevelandi kamasz, Jerry Siegel és Joe Shuster teremtménye ő, kamaszfrusztrációk gigantikus ellentételezése), tulajdonságai nem magyarázhatóak az emberi természetből, hisz ő nem az emberi lehetőségek idealisztikus megvalósulása: inkább a testet öltött deus ex machina, a kívülről jött erő, aki mindig a jó oldalon áll, és időről időre globális feladatokat hajt végre. Mert egy ilyen hősnek nem lehetnek periférikus céljai, csak az egész világ – ami olykor csak az USA-ból áll – megmentése. Superman megjelenése és hatalmas sikere szuperhős-dömpinget generált. Közülük néhányan kiestek már az emlékezetből, néhányan, mint Batman és Robin pedig magabiztosan őrzik kivívott helyüket. A denevérember figuráját állítólag Leonardo da Vinci repülő szerkezeteinek tervei ihlették (vö.: Rimbaud-ból Rambo), ami gyönyörű példája a magasművészet és az utcafantázia találkozásának. A Batman-sorozat – amelynek első epizódja a Detective Comics 27-es számában jelent meg, alkotója Bob Kane – a sötétebb szériához tartozik, buzog benne a bűn, és a főszereplők soha nem könnyebbülhetnek meg teljesen: a Batman világképe a feketébe forduló szuperhős-hétköznapokat vonja be keserédes romantikával, természetesen az elmaradhatatlan heroizmust nem feledve. Az éjszaka hőseinek noir-világa mellett azonban virágzott az invenciózus technikával készült hazafiashős-piac is: ilyen a háborús propagandát kiszolgáló Captain America, aki pusztán emberfeletti tulajdonságait adja nevének lényegéhez (feledhetetlen az a rész például, amikor megmutatja Hitlernek, hogy milyen a testet öltött amerikai patriotizmus, ha repülni tud – brutális). A hősökkel való azonosulás kiválóan levezeti a heroizmus iránti igényt, az új mitológiában pedig istenek nincsenek, csak az ő helyükre lépő, az űrt kitöltő superherók. A klasszikus szuperhősök világa a második világháború után leáldozik –, hogy aztán keserűségben pácolva szülessen majd újjá a zsáner, közel harminc év múlva.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8