Állókép-birodalom

A képpé vált idő – Genezis

Hogyan lesz az állókép-folyamból képregény? Elmesélhető-e egy történet állóképekre építve úgy, hogy befogadója még meg is értse? Minek belekeverni a történetmesélésbe a vizualizációt, amikor ott van a szóbeli mesélés varázsa vagy az írott szövegek „betűbogarakból” (© Lord Greystoke aka Tarzan) összeálló univerzumai? Minek keverni a képet a mesével, a szuggesztiót az értelemmel, a statikát a belső mozgás illúziójával? Kézenfekvő válasz, hogy miért ne, minden mindennel keverhető, aztán majd eldől, hogy életképes-e. A képregény születését a közmegegyezés a már említett Yellow Boy megjelenéséhez köti (alkotója Richard Outcoult, debütálás: 1896. február 16.), amely figura 1. újságban jelent meg; 2. mindenféle érdekes kalandokba keveredett; 3. amelyeket olykor szöveg kísért. A Yellow Boy mára már képregény-történeti ikonná vált, de a sorozatnak – minden „kaland” egyetlen képkockából állt – jórészt csak történeti érdekessége van. A képregény tömegműfajjá válásában két ember játszott kiemelt szerepet: Joseph Pulitzer (a magyar származású zsurnaliszta és laptulajdonos, kinek neve az általa alapított díj miatt lett fogalom), valamint William Randolph Hearst újságcézár (amit személyiségéről tudni kell és tudni érdemes, az benne van Orson Welles Aranypolgár című filmjében). Pulitzer New York Journaljében – más források szerint a Worldben – kezdett publikálni a műfaj megteremtőjének tartott Outcoult, viszont a képregény mai formájához leginkább hasonlító comicsot Hearst egyik lapjában (Journal American) találjuk: a Katzenjammer Kids (fordítsuk?) 1897. december 12-én látott nyomdafestéket először (szerző: Rudolph Dirk). A műben több újdonságot is találunk: megjelenik a szóbuborék (vagyis a szöveg nem a kép alatt/mellett látható, hanem a figurák fölött, jellegzetes ballonformába applikálva), a történet pedig kilép az egykockás gettóból, és terjeszkedni kezd – ezzel pedig megszületik a klasszikus képregényes narratíva, a képkockák sorozatával elmesélt történet. Kezdetben kizárólagos volt a komikus sorozatok egyeduralma – innen a név is: comic strip, 1905 után –, ami sokszor keveredett a direkt politikai-társadalmi szatírával. Olyannyira, hogy a Krazy Kat-sorozatot (1913) például – amely egy macska, egy kutya és egy egér szerelmi háromszögében mutatja be, hogy az anarchia mennyivel életképesebb, mint a demokrácia – egyenesen a képregény-dada korai megjelenésének tartják. A comics műfaj kezdeti népszerűségére is jellemző a hírhedt Yellow Wars, ami nem egy képregénycím, hanem Hearst és Pulitzer vetélkedésének elnevezése: a két sajtómágnás csapatostól csábította át magához a konkurensnél működő rajzolókat-szerkesztőket – egy idő után körkörös mozgást írtak le a kreatívagyok –, tisztes megélhetést biztosítva ezzel a művészeknek és remek szórakozást a bulvárhírek olvasóinak. A kilencszázas évek elején kezdett igazán felfutni a műfaj (említendő az 1905–1911 között futó Little Nemo in Slumberland, Winsor McCay műve egy kisfiú cukormázas álom-kalandjairól – az alak a sorozat megszűnése után is népszerű maradt), majd megszületettek az első zsánerek is. A vasárnapi mellékletek után a képregények egyre gyakrabban jelentek meg külön kiadványokban is, így kialakult a lapozható, morzsolható, eldobható comic book. A klasszikus képregény formája a füzet (a ma ismert standard 1933-ban jelent meg Harry L. Wildenberg és Max. C. Gaines Funnies of Parade című, korábbi sorozatokat összegyűjtő reprintjével). A füzet pár oldaltól kb. százig terjedhet (utána már graphic novelnek nevezzük). A comics alapegysége a képkocka („négyzet”), amelyből 1-től 20-ig bármennyit az oldalra komponálhat az alkotó mondanivalójától, történetétől, ízlésétől függően. A képek általában lineárisan követik egymást, de az igényesebb rajzolók adnak az oldal egészének komponáltságára is, hisz sokkal kellemesebb vizuálisan egységes paginákat pörgetni, mint az egy-egy oldalra odahányt kockakáoszban szemezgetni. A képregény eszköztára meglehetősen rugalmas, de a lineáris történetmondást általában mindenki megtartja: a követhetőség érdekében a képek különböző motívumokkal utalnak egymásra, hogy a képolvasó végig vonalban maradjon. A jó képregénynél a szöveg csak a narratíva mankója és nem hordozója, a linearitásnak nyújtott kénytelen-kelletlen fogódzó. Így adhat egy-egy nemzeti sorozat a nyelvet nem értőknek is maradandó élményt – ha a képi világ koherens és magával ragadó, minden rendben, a képregény elérte célját. Ellenpélda volt, van és lesz, de most következő témánk során – az amerikai tömegcomixnál – mindenképp a kép az úr.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8