CRASH! BOOM! BANG!

Regényes Képregénysztori

„VIGYÁZAT!”
„A jelmez viselése semmilyen kihatással nincs arra a tényre, hogy az ember alapvetően nem tud repülni.” Ez a figyelmeztetés olvasható azokon a Superman-jelmezeken, amelyek ötven dollár körüli összegért korhatár nélkül kaphatók az amerikai játékboltokban. A fogyasztóvédelmi hivataltól való alaptalan félelem vagy a hülyeség túlburjánzásának diadala? Egy biztos: a képregény szuggesztív műfaja az elmúlt néhány évtizedben számos ember gondolkodását felforgatta már.

TEGYE FEL A KEZÉT, aki olvasott Kockást az ofőóra alatt a padban! Visszakapta év végén az elkobzott képregényeket? Ugye, hogy nem? Nem szeretnék régi sebeket felszaggatni, de meg kell tudniuk a kegyetlen igazságot: az osztályfőnök gyerekei csaptak le rájuk. Az, hogy ezt az alapvető jelentőségű műfajt az iskolai irodalomórákon miért űzik szamizdatba, egyszerűen érthetetlen. A képregénynek olyan hagyományai vannak, amiről névrokona, a regény nem is álmodhat. Népszerűsége sokszorosan felülmúlja az összes irodalmi műfajét együttvéve, a lovagi eposztól Harry Potteren át a pornónovellákig. És mindezt ma, az internet és a videojátékok korában. De fussunk neki ennek távolabbról. Ami a képregény kezdeteit illeti, a legtöbben bizonyára rövid gondolkozás után rávágnák, a műfaj a gengszterkorszak Amerikájából származik, és Superman lehetett az első. Tévedés! A korai képregényeket olyan helyen találjuk meg, ahol kevéssé várnánk. XI-XII. századi bizánci stílusú kápolnák falfreskói ezek, amelyek biblikus történeteket mesélnek el, és értelemszerűen senki nem tudja, hogy melyik közülük “az első”. Mielőtt elmerülnénk a szakrális témájú képek pátoszában, szögezzük le: ezek a képregények nettó agitprop céllal készültek. Funkciójuk az volt, hogy a gyülekezetek írástudatlan tagjai – a korabeli népesség 99,7 százaléka – is megismerjék, megértsék a bibliai sztorikat, segítségükkel megtudják, mi a nem mindegy, már ami a keresztényi élet szokásait és kötöttségeit illeti. Innen tehát a műfaj reputációja: sokan ma is azt gondolják, hogy a képregény az olvasástudatlan szellemi rövidnadrágosok kultúrköréhez szól. Lassan felfigyelhetne rá valaki, hogy ez már kétszáz éve nincs így.

BRUCE WAYNE, CLARK KENT, PETER BENJMIN PARKER ÉS ALTEREGÓlK A gengszterkorszak ugyanis valóban lényegi változásokat hozott a képregényben. A harmincas években ugyanis megszülettek a képregény igazi klasszikus hősei: papírra vetették Tarzant (1929), Supermant (1934) és Batmant (1939), akik szinte azonnal óriási sikerre tettek szert, és kiirthatatlanul beépültek az amerikai kultúrkörbe. Jóval később, ám nem kisebb visszhanggal kapcsolódott hozzájuk Pókember a hatvanas években. A szuperhősök – és persze a többiek is: az Astro City díszőrsége, Dredd bíró, Hulk, Robocop, Flash Gordon, Dick Tracy stb. – számos tulajdonságban hasonlítanak egymásra. Kettős életet élnek, eredetileg hétköznapi figurák, újságírók vagy üzletemberek. Furcsamód még a közvetlen környezetük – aktuális barátnő, komikus epizódszereplőként felbukkanó kolléga – sem sejti róluk, hogy emberfeletti képességekkel rendelkeznek, aminek köszönhetően epizódról epizódra megmentik a világot az aktuális végső összeomlástól. A helyszínek részben valósak, részben kitaláltak, leginkább az amerikai metropoliszok mintapéldányában járunk, akár Gotham Citynek, akár New Yorknak vagy Smallville-nek nevezik az adott történetben. Az ellenfelek változnak, és James Bondhoz hasonlóan itt is időről-időre felfedezhetünk politikai párhuzamokat. Világuralomra törő diktátorok, korrupt hivatalnokok, őrült zsenik és egyszerű köztörvényesek váltják egymást a főgonosz szerepében, hogy a pusztító céljukat kis híján elérve, végül a képregény történelem süllyesztőjébe kerüljenek.
A képregényírók életében nem a főhős, hanem az ellenségek jelentik a legnagyobb kihívást. Míg ugyanis a főhős évtizedeken keresztül változatlan, addig a főgonoszok egy-egy epizódra tűnnek fel, így minden folytatás új ellenség megalkotását igényli, aki képességei, félelmetessége és gonoszsága tekintetében nem marad el az előzőektől. Tehát a képregényírók élete sem fenékig tejfel. Abban, hogy a hősök még sok ezer epizód után is töretlen népszerűségnek örvendenek, nem kis szerepe volt annak, hogy alkotóik egyben zseniális marketingesek is voltak. A figurák „logója” és – egymás között szólva – vicces jelmezeik gyakorlatilag a máig változatlanok, és évtizedek óta jól ismert védjegyként veszik körül a hősöket. Mindannyian láttunk Pókemberrel reklámozott négykerék-hajtású autót, esküvői bulira Superman-pólóba bújt vőlegényt, a kívül hordott alsógatya pedig jelmezbálokon okozhatott megannyi vidám pillanatot.

TIN-TIN, PIF ÉS HERKULES A képregénytörténet európai vonala lényegesen kevésbé heroikus. Míg a tengerentúli comicsok közül a felnőtt vonalat, addig az itteniek közül a gyermekeknek szánt műveket ismerjük jobban. Az óhazabeli képregények úttörője a belga Tin-Tin, aki talán a leghíresebb belga, közvetlenül Jean-Claude van Damme előtt. A fiatalember, aki klasszikus detektívsztorikban vesz részt, a közelmúltban volt hetvenhat éves, és Európa nyugati felében ma is rendkívül népszerű. Francia nyelvterületen nem ritka a Tin-Tin szaküzlet, ahol a furcsa sérójú úrral díszített használati tárgyak is kaphatók, de a Tin-Tin in London/Paris/Rome feliratú képeslapot is minden magára valamit is adó nagyvárosban megtalálhatjuk. Magyarországra azonban mégsem tudott teljesen betörni. Talán jogdíjproblémák lehettek a háttérben, amitől aztán sem a Kockás, sem pedig a Hahota nem közölt rendszeresen Tin-Tin történetet – nehéz lenne ma már kibogozni. Így a magyar olvasóknak a francia vonulatból (Bande Dessinée) jóval többet jelentenek Pif és Herkules történetei. A mindig okos, erős és frappáns Pif és Herkules, a balfék macska sajátos viszonyban vannak egymással. Barátságnak nem nevezhetjük, de semmiképpen sem ellenségesek egymással, annak ellenére sem, hogy az epizódok során Pif kötelező jelleggel alázza le és döngöli a forró aszfaltba pajtását. A sztorik egyébként utólag visszagondolva a fonákjukra fordulnak, hiszen Pif valójában tudálékos és arrogáns, míg a ragtapaszos macska szimpatikusan kétbalkezes, esetlen.

Oldalak: 1 2 3