Buborékforradalom

A TÚLÉLŐ KÉPREGÉNY

A televíziózás, az internet és a szórakoztatóelektronika térnyerésével a magas kultúrában hívők által idehaza oly gyakran lesajnált képregény műfaja évtizednyi visszaesés után új erőre kapott – summázható a Milánóban március végén tizedik alkalommal megrendezett nemzetközi seregszemle alapján.
„Dampyr félig ember, félig vámpír, és még magyar ősei is vannak, egyik kedvenc epizódomban a barátaival romániai AIDS-árvákat mentett ki a lelencházból, mivel rajtuk akartak kísérletezni a Sötétség Urai. Nagyon sokat tanultam tőle, például azt, hogy ha más vagy, mint a többiek, azért még találhatsz célt az életben” – mutatta be kedvelt képregényfiguráját a művészettörténésznek készülő 20 éves Eva a milánói vásárvárosban március utolsó hétvégéjén tizedszer megrendezett Cartoomics című nemzetközi képregény-kiállítás forgatagában.

A gyűjtők szívét megdobogtató, vásárral, a kiadók által szervezett dedikálásokkal, a rajongókat beöltözésre buzdító jelmezversenyekkel és nem utolsósorban az esztétákat, kritikusokat, tömegkultúra-kutatókat felvonultató ankétokkal megtűzdelt, tízezreket vonzó háromnapos március végi seregszemlén ez a műfaj (ahogy a Lajtától nyugatra hívják: a kilencedik művészet) volt a főszereplő, amely a múlt század „nyolcvanas éveiben kezdődő recesszió után a kilencvenes évek második felére képes volt újítani, mi több, specializálódni” – nyilatkozta a HVG-nek az amerikai John Lent, a képregényművészet legfőbb „tudományos” orgánumának számító International Journal of Comic Art című periodika alapító főszerkesztője. Ennek első számú – Magyarországon még alig észlelhető – jele, hogy a napilapok, magazinok hasábjai vagy a füzetformátum helyett ma már a nyugat-európai nagyvárosok könyvesboltjaiban papírfedelű könyvecskék, sőt igényes nyomdatechnikával készült albumok ezreiből válogathat a nagyérdemű, sőt megjelentek a világhálón olvasható, onnan letölthető változatok is. Ez utóbbira ma már a magyar internetoldalak böngészői is felfigyelhetnek egyébként, ha a hagyományos offline médiumokba szórványos próbálkozásokon kívül még nem gyűrűzött is be a jelenség.

„Superman, Batman és a hozzájuk hasonló amerikai héroszok kora lejárt, helyüket a létező politikai, társadalmi problémákkal foglalkozó, sebezhetőbb figurák vették át, és egyre több a képzőművészeti koncepciók alapján készült, a vizuális megjelenítésben mind egyénibb alkotás is” – vázolta fel a HVG-nek a trendváltás lényegét az Itália-szerte ismert filmkritikus, Morando Morandini az egyik, a műfaj változásait kiveséző ankét után. Szerinte az igénytelen mondanivalójú, egy kaptafára készült, sematikus, olvasáspótló újvilági tömegképregénynek bealkonyult, s újra az európai típusú, az idén 75 éves belga Tintinhez, a Magyarországon is jól ismert francia Asterix és Obelixhez vagy a már említett olasz Dampyrhoz hasonlóké a jövő. Mint mondta, úgy tűnik, a svájci Rodolphe Töppfer által 1830-ban kitalált, keretes képmezőkre bontott, a szatirikus rajzok és a buborékba írt szövegek egyenrangúságán alapuló – még Goethe által is elismeréssel emlegetett – történetek nyomán létrejött világműfaj maradandóbb, mint sokan gondolnák. Hívei szerint a titok a rugalmasságában (is) rejlik.

Ezt használja ki a tömegképregény műfaján szocializálódott tömegek kulturális felvilágosításának misszióját felvállaló, egyre többek által művelt irányzat. Raymond Lorenzo francia-olasz művészettörténész a Művészet-összeesküvés című albumával például az európai festészet klasszikusait „magyarázza” képregénymódszerekkel: egy-egy mesterdarab kompozícióját és „mondanivalóját” képregényesíti, így a klasszikus műveltség hiátusait a feltételezett befogadó által jól ismert vizuális sablonokkal tölti fel, s próbálja célba juttatni a festmények üzenetét. Például egy középkori, Sárkányölő Szent György a sárkánnyal című, ismeretlen mester által festett, hírneves táblaképet a krokodilt fojtogató Tarzannal „illusztrál”.

A tartalom és a forma szélső értékei egészen meghökkentőek lehetnek a Korcsmáros Pál vagy Zórád Ernő irodalmi adaptációin nevelkedett (HVG, 2003. július 17.) és a mai, e területen igencsak szegényes lapviszonyokhoz szokott magyar olvasóknak. A lengyel származású amerikai Art Spiegelmannak a kilencvenes évek elején a Row magazin hasábjain sorozatban, majd önálló könyvformátumban is megjelent, a holokauszt borzalmait feldolgozó, Maus gyűjtőcímű képregényeit szokás ennek kapcsán emlegetni. Spiegelman szikár szénrajzai a nácikat macskáknak, a zsidókat egereknek, a lengyeleket pedig disznóknak ábrázolták – a balladisztikus szövegek pedig történelmileg hitelesen kommentálták a tragédiát. A lengyel-amerikai alkotó nyomán indult az argentin Carlos Sampayo és Jodee Munoz karrierje is, ők Juan Domingo Perón diktátori rémtetteiből kanyarítottak maradandót, míg a brit Sue Coe az északír problémahalmazt, a szlovén Tomaz Lavric pedig a délszláv válságot „adaptálta”. „Ezekben a művekben a naturalisztikus, valósághű ábrázolás tovább él, ám a technikák változatosak, a tusrajztól a kollázsig terjednek” – mondja Luigi Bona, a milánói képregénymúzeum igazgatója.

„Elitizálódunk, de a közönségünk vevő erre” – summázta Mauro Boselli, a már említett, Dampyr című, „szociálisan érzékeny” sorozat szövegírója, miként is veszi fel a műfaj a versenyt a televíziózás, az internet és a házi szórakoztatóelektronikai kütyük jelentette új kihívásokkal. A szóban forgó opusok például színes címlappal, de szigorúan fekete-fehérben készülnek, a figurák akár egy bírósági rajzoló ceruzája alól is kikerülhettek volna, annyira a mindennapi életből vannak „elcsenve”, a dialógusok pedig – egyes kritikusok szerint – Ernest Hemingway novelláit idézik.

A műfajok határterületén egyensúlyozó képregény más funkciót is betölt. Például inspirációként szolgál a filmes alkotóknak. Így – időben visszafelé haladva – Quentin Tarantinónak, aki a Ponyvaregény című kultikus opusát bevallottan képregényszerűnek szánta, vagy a nemrég elhunyt talján mesternek, Federico Fellininek, aki egy képregény-adaptációval, a Fehér sejkkel kezdte filmes pályafutását. A mozgóképúttörő Georges Meliés Utazás a Holdba című filmje is a korabeli, képregényként is felfogható linómetszetes újságillusztrációk képi világán alapult. S az sem véletlen, hogy a filmkészítők forgatókönyv helyett mindinkább úgynevezett story boardot használnak a forgatásokon, amely valójában képregény a film egyes beállításairól.

„Ha a művelt közönség hajlandó lesz annyi figyelmet szentelni a műfajnak, mint amennyit manapság a szonátára, az operettre vagy a balladára fordít, akkor a képregények rendszeres tanulmányozásán keresztül megmutatkozik majd hétköznapi környezetünk és kulturális tevékenységeink kiépítésében játszott szerepe” – citálta Umberto Eco több mint harminc évvel ezelőtt megjelent esszéjét a már említett Morandini. Szerinte az Eco által még hiányolt figyelem mára átlépte a kritikus határt: így a műfaj vizsgálata az egyetemek média és kulturális antropológia tanszékein meghatározó része a tananyagnak, mi több, részben a képregényeknek is köszönhető a tömegkultúra-tanulmányoknak (angolul cultural studies) mint önálló diszciplínának a megszületése is.

„Az elmúlt száz évben a képregény meglehetős tekintélyt vívott ki magának, konferenciákat és szimpóziumokot rendeznek, doktori disszertációk és tanulmánykötetek ezreit írják e témában, mi több, vannak olyan kulturális kormányzatok, például a thaiföldi, a dél-koreai vagy a szingapúri, amelyek államilag is dotálják a rajzos opusok készítőit” – tesz rá még egy lapáttal Lent, aki szerint ha az egykori képregényfaló tömegek átszoktak is a tévésorozatokra, ez csak hasznára vált a műfajnak, mivel így a kvalitásos alkotók több teret kaphatnak

Vajna Tamás
HVG – 2004/15. szám
2004. április 10.