Runners: Bad Goods

Régi emlék ma már nekem a Csillagok Háborúja hangulata, amikor izgultam minden egyes lézerpisztoly-lövésnél, vagy űrhajó-robbanásnál… Ehhez kell egyrészt a mesék igénye, másrészt a felszínt borzoló hatásokra éhes agy. De nem a korom felett merengek, hanem a megváltozott igényeimen, abból az apropóból, hogy ez az igen kellemes SW fíling most éppen visszatért egy könnyed, de igazán szórakoztató sci-fi képregénynek köszönhetően.

A Runners is azok közé tartozik, amiben az is vonzerő számomra, hogy nem mainstream. A Sandman pl. biztosan felkerül majd egyszer a polcomra, de népszerűsége most még távol tart tőle (bár a magyar kiadást SOKKAL könnyebb lesz a magamévá tennem). A Finder, ez a Runners, de még a Nausicaa vagy a Bone is hamarabb lett kedves a szívemnek még olvasatlanul is, a magyar képregényes közösség mellőzése miatt. No mindegy, ez most nem fontos.

Hiányzott már egy jó sci-fi és végül is mást vártam, mint kaptam, de ez most nem volt baj. Sokkal-sokkal ismerősebb érzések, élmények leptek meg, mint amire számítottam, minden bizonnyal azért is, mert leplezetlenül merít ez a Sean Wang, nem csak a Csillagok Háborújából, vagy a karakterek külalakjának hasonlósága alapján a Fantasztikus négyes-ből, de még az Ötödik elem-ből is, mint pl. ennél az ajtófélfa mögé bújós-benézős-célbalövős jelenetnél.
Az egyik, ami nagyon megfogott, az a karakterek humora. Klisékre épül ez is, mint pl. a laza nagyszájú kovboj figurája, aki tényleg tud célbalőni, de teljesen a helyükön vannak a történetben és a szereplők felhozatalában is: aggódó főnök, szigorú női technikus, laza mesterlövész. Komolyan mondom, elröhögöm magam most is, ahogy a vigyorgó arcát látom ennek a hatszemű csáposnak, ahogy megkérdezi, hogy “nem tudsz belőni azon a lyukon, ami a testpáncélon van csak ott, ahol ők kifelé lőnek?”…

A szereplők egyébként csempészek, Han Solo minden élvezetes tulajdonságával: egy hajszál választja el őket, hogy pofára essenek, a pénz hajtja őket, nagy a dumájuk, és persze az a mély baráti szál is megvan köztük, ami mindig segít kihúzni a másikat bármilyen slamasztikából. Mondom, hogy kliséhalmozás… Ez nyakon van öntve egy adag olyan történetfordulattal és kellékkel (űrhajók, aszteroida-városok, lézerfegyverek, lebegő robogók, csempész árú, mentőkabinok), amire bárki azt mondhatná jogosan, hogy közhely, semmi egyéni nincs benne – de mégis működik. Jól összeáll, nem akar más lenni, de a hangulatot, ebből a halmazból kihozható tiszta feszültséget, humort, lendületet szerintem mind kihozza. Egyébként az egyik legnagyobb ütése a humor, ami szerencsére főleg a karakterek jellemére épít, akik a kereteken belül majdnem mind tényleg egyéniek. Az alábbi kétoldalas jelenet ezeknek szinte esszenciája: űrhajós kergetőzés, verbális és helyzetkomikum a szélsőségesen izgalmas helyzetben, és persze olyan csavar a második oldal alján, ami nélkül nem lenne jó kis szórakoztató sci-fi: mindig van egy újabb ötlet, amivel kimásznak a slamasztikából, és nem is akármilyen…

A főnök egy “öreg róka”, ez is a neve: Roka (Roka Nostaco), aki E.T.-re halyaz, nagy szemfogakkal. Amolyan tapasztalt, nagyszívű, de kicsit már kiöregedő figura. A legközelebbi társa Ril (Ril Mar), egy érdekes lábú, kirúzsozott csőrt viselő hölgy, sőt, a csőrén még egy helyes kis szarv is van. Ő a technikus, mintha csak Csubi lenne Solo mellett, a pajzsot és a fegyvereket mindig ő javítja meg. Aztán van két barát, Cember (Cember Kogi) és Benneasud, előbbinek hat oldala van, de csak két keze, utóbbi pedig a Fantasic Four repedezett narancsbőrű oriásának mása. A legsemlegesebb karakter az ötödik, Bocce, aki tiszta humanoid, a bal kezét leszámítva, ami egy szabadon alakítható erőtér szerű valami, akár sok méterre kinyújtható – újra FF idézés. Imhol egy humoros jelenet, amikor a piacon mentőkabint akarnak venni és a politikus Roka, oldalán az idétlen Cember-rel megy alkudozni – az a fogsora alatt és felett is szemet viselő úriember az eladó… Ennél is kész voltam, hogy a konvenciókat (amiket Roka még próbál tartani) semmibe veszi a rezzenéstelen arccal háromszor ugyan azzal az összeggel alkudó Cember…

A történetben természetesen komoly, feszült helyzetek is vannak, de mélységileg nem lehet elveszni bennük, ötletes akció-sorozatok keverednek bensőséges, humoros, vagy épp jól-ismerősen ábrázolt csempész-romatika bekezdésekkel. Egy ilyen komikus-izgis jelenetsor az alábbi, mondom a magyarázatot is. Leszállnak egy elhagyatott helyen, ahol valaki van és elkezdik keresni. Szétválnak és az első oldal alján egyiküket elkapja a csuklyás idegen. Közben Cember – akinek a beceneve candy-bandit, mivel kissé idiótán állandóan komolytalankodik és szereti a hasát (neki van hat lába-csápja és szeme) – a rádión közvetíti, hogy kaját talált. És hogy friss. És finom is. De egy kicsit sótlan… :))) A második oldalon többen is odaérnek a “sakkban tartás” színhelyére és remek négyutas “mexican standoff” kerekedik – az utolsó panelon, a lapozás előtt persze egy újabb csavarral: csak nem ismerik egymást? Az is nagyon tetszett, hogy ha kell, változtat a képkockák tempóján, néhány négyszemközti villanás kedvéért elpazarol akár három kockát is, de egyébként rendes, nem ázsiai ütemben folynak a képek és oldalak. És szerintem nagyon megvan ennek a két oldalnak is a dinamikája, gyors, hatásos, pont, ami ehhez a szituációhoz kell.

Ide másolok még két oldalt, amiken a feszültség és a sci-fiknél szerintem fontos képi szabadság talán átjön. Szerencsére ért ehhez is, legalábbis tudja mitől döglik a légy: űrkalózokat nehezen lehet eladni súlyos monológokkal, látszik, hogy szereti ezt a stílust. Rugalmas a stílus adta látószög-kezeléssel is, főleg az űrhajós jeleneteknél, gyorsan nyit-zár, ha nagyobb-kisebb távolságot kell befogni. Arra is figyel, hogy a tpb-ben a lapozáshoz igazodik a hatáskeltés: a fenti barlangos oldalpár egyszerre belátható, lapozni kell a megoldásért, a jelenetsor jobban összefügg, minthogy a feszültségfokozás miatt szétvágják a lapozással. Az alábbi városbújocsánál viszont nagyon ütős a lapozás utáni(!) féloldalnyi űrhajó. Kis magyarázat hozzá: hőseink egy lezárt űrvárosból akarnak kijutni, el is érik, hogy az egyik kaput egy mentőkabin miatt megnyissák. Bocce és egy hölgy “rebegőn” menekülnek, a többiek már az (utcákhoz képest bazi nagy) űrhajón vannak, megpróbálják felszedni a két motoron száguldó egyént – teljesen átjön az akciófilmek tipikus feszültsége: jaj, mindjárt utolérnek, nem látom a többieket, aztán ZUMMM! egyszercsak betölti az eget a haverok hajója – adrenalin egyszerre az izgalom és a látvány miatt is.

Egyébként ahány kritikát olvastam róla, mind agyon dicsérték, bár mivel sehol máshol nem hallottam róla a magyar képregényesek internetes megszólalásaiban, gyanítom, hogy a dicséret részben az ismeretlenség jóindulatú oszlatása miatt is jár neki. Az egyik kritikus meg is jegyzi: ő nem a kiadó bértollnoka, vagy reklám-felelőse, tényleg ilyen jó a maga nemében.

De hogy rosszat is mondjak róla: kicsit zavart (éppen csak annyira, hogy tudatosuljon) a sok lenyúlás. De az is lehet, hogy ezek annyira univerzális kellékek, hogy nem lehet elkerülni azt, hogy más is az eszembe jusson. Valószínűleg rosszabb lett volna, ha erőlteti az egyediséget. A másik, amire viszont nincs mentség az, hogy rövid. Gyorsan végigszáguld az ember az öt füzetnyi történeten és a csempész árú titka még ki sem derült, a csapatnak pedig kényszerpihenőt rendeltek… igazán olvastam volna rögtön tovább. A folytatás sorsa kicsit mostoha lett: először színes füzetenként tervezte az Archaia Press (a Mouse Guard kiadója), aztán szépen elnapolták, most oldalanként a szerző közzéteszi a honlapján és majd utána jön ki (remélhetőleg!) tp-ben. Én mindenesetre bízom benne, hogy ez a klassz, magával ragadó űr-csempész sztori jó ideig folytatódik – ezen a színvonalon.

FACEBOOK HOZZÁSZÓLÁSOK: