Runaways (v1+v2)

Runaways (v1) – Szörnyszülők és szupertinik

A gyerekek általában az ágyuk alatt megbúvó szörnyektől, és a szekrényben rejtőző mumustól félnek, majd tinédzserként a szüleikre osztják a gonosz szerepét. De mi van akkor, ha valóban azok? Mi van, ha a szüleid milliárdos gonosztevők, földönkívüliek, hatalomra törő mutánsok, vagy elvetemült varázslók, őrült tudósok, és mivel tinédzser vagy, természetesen nem hisz neked senki. Ennél jóval kevesebbért is szöktek már el kölykök otthonról… A pofás kis ötlet az Y, az utolsó ember és a Pride of Baghdad írójához, az igencsak körülrajongott Brian K. Vaughanhoz kötődik, aki ha jól meggondoljuk, nem kis kockázatot vállalt ezzel a címmel. Az utóbbi években a Marvel képregényei összességében felnőttesebbek, sötétebbek lettek (ld. J. Michael Straczynski Pókemberét vagy Ed Brubaker

Amerika kapitány<át), erre jött a Runaways, ami egy tinédzser hőscsapatot mutat be (ez mindig vékony jég), és elsősorban az átlagosnál is fiatalabb közönséget célozza meg, merészen szembefordulva az aktuális trenddel. Hat család egyke gyermekei minden évben egyszer egymás társaságát élvezik, miközben szüleik titokzatos (állítólag jótékonysági) gyűlést tartanak. Egy ilyen alkalomkor a hat kölyök nem marad szófogadóan a szobában, hanem inkább kilesi, mivel foglalatoskodnak az anyukák és apukák. Nem kis meglepetésükre egy maguk korabeli lányt gyilkolnak meg furcsa öltözékekben – a lurkók gyorsan összeadják a kettőt és a kettőt, és megszöknek otthonról, először, hogy megmeneküljenek gonosz szüleiktől, aztán, hogy szembeszálljanak velük. A hat család ugyanis (természetesen) mérhetetlenül gaz dologra készül, ami az egész emberiségre hatással lesz. A tinédzsereknek azonban nem csak szülőutáló habitusuk áll rendelkezésükre a harcban, hanem újonnan felfedezett szuperképességeik és hi-tech kütyüik is, nem beszélve egy intelligens velociraptorról... Vaughan sorozata igazi felüdülést jelent a magukat vérkomolyan vevő, világmegmentős szuperhős-történetek sorában. A Runaways egy jólesően vidám, kellemes, könnyed olvasata a mindig hálás témának, a felnőtté válás problémakörének (voltaképp az egész sztori ennek egy üdítően friss és fiatalosan lendületes metaforája), és annak minden aspektusát a totális szórakozás szolgálatába állítja. Természetesen egy ilyen esetben rengeteg múlik a karakterábrázoláson, és szerencsére pont ez az a terület, ahol Vaughan a leginkább jeleskedik: a hat főszereplő mindegyikét pompás érzékkel írja meg, megmosolyogtatóan tökéletlen, teljesen hiteles vonásokkal ruházva fel őket, ötletesen és kedélyesen fejti ki a köztük lévő kapcsolatokat, és ügyesen manőverezik a legkockázatosabb területen, az első románcok bemutatásán is. A sorozat élvezetét popkultúrális utalások, és kedves kikacsintások armadája fokozza, és mivel Vaughan csak félig-meddig veszi komolyan a történetet, vigyorogva leoszt egy-két incselkedő pofont a szuperhős-képregények tipikus sablonjainak is. Elég, ha csak a kódnevek kiválasztására, vagy a csapat legifjabb tagjának, Mollynak a ruhadarabokból és ágyneműkből összefércelt, hisztérikusan vicces jelmezére gondolunk. Vaughan erőssége így a hangulatban és a karakterekben mutatkozik meg igazán, gyengesége (mert sajnos az is akad) pedig az akciókban, amik kicsit átgondolatlanok, megkockáztatom, olykor koncepciótlanok, és sajnos feleolyan dinamikusak, mint lenniük kellene.

A sorozat rajzait (egy kétrészes sztorit leszámítva) Adrian Alphona szolgáltatja, aki az arcok terén kicsit a mangastílus felé húz, miközben hátterei meglehetősen elnagyoltak, és nem nagyon töri magát, hogy odafigyeljen az apró részletekre, ami segítene a képeknek, hogy realisztikusabbá váljanak. Pedig a Runaways esetében ez fontos lett volna, és így a rajz, bár egyáltalán nem feltétlenül rossz, nem is igazán jó, és inkább visszahúzó erőként működik, mintsem az élvezetet fokozó pozitívumként. Összességében jól megírt, közepes megrajzolt, élvezetes kis sorozat ez, ami körül talán valamivel nagyobb a hype, mint amit megérdemel, de végülis mind célkitűzése dicséretes, mind pedig kivitelezése, úgyhogy a pár negatívum ellenére is csak ajánlani lehet. Már csak azért is, mert nem árt megismerni a második széria elolvasása előtt, ami már igazán nagyszerűre sikeredett.


Megjelenés: 2003/2004
Történet: Brian K. Vaugha
Rajz: Adrian Alphona, Takeshi Miyazawa

Olórin, 2008. március 1.


Runaways (v2) – „Costumes are gay”

A legmenőbb tini-szuperhősök kalandjai folytatódnak. A 18. résszel ugyan befejeződött az első felvonás, de a Marvel alig fél évvel később ismét útjára indította a los angeles-i szupertinik nagy hype-pal kísért sorozatát, írója, Brian K. Vaughan pedig apait-anyait beladott a munkába, és az első sorozat pár negatívumát kiköszörülve, egy pokolian szórakoztató képregényt alkotott. További 24 résszel ajándékozta meg az olvasókat, mielőtt egy sztori erejéig átadta a stafétabotot Joss Whedonnak (erről majd egy későbbi bejegyzésben), akitől majd a viszonylag még újoncnak számító Terry Moore veszi át nemsokára. De addig is lássuk, mivel zárta Vaughan csaknem négy éves pályafutását az utóbbi idők egyik legeredetibb Marvel-képregényében.

Mert friss és eredeti ötlet az, amiben a Runaways a leginkább bővelkedik. Az első sorozat a csapat eredettörténetét és tagjainak a gonosz szüleikkel vívott harcát mesélte el, egyikük árulásával, Köpeny és Kard jól elhelyezett mellékszereplésével, és a bimbózó tinirománcok ügyes, sallangmentes ábrázolásával. A gótikus lolita és varázsló, Nico, a homoszexuális földönkívüli, Karolina, a 12 éves, lelkesen szuperhősködő mutáns, Molly, a lázadó fekete bárány, Chase és a kicsit túlsúlyos, szarkasztikus Gertrude most úgy döntenek, hogy szembeszállnak tetteik következményeivel. Amikor ugyanis a nyugati partot uralmuk alatt tartott szüleik nekik köszönhetően elpatkoltak, hatalmi vákuum támadt, amit most mindenféle lúzer, B- és C-listás szuperbűnözők kívánnak betölteni, akiknek már tele van a tökük azzal, hogy New Yorkban legfeljebb a Bosszú Angyalai, Pókember vagy a Fantasztikus négyes homokzsákjaikként érnek el eredményeket. Kalandjaik során harcba keverednek még Ultronnal, a Pride újabb inkarnációjával, és két új tag csatlakozik a már egyébként is furcsa és vegyes társasághoz: a cyborg Victor és a skrull Xavin.

A sorozat lendületesen fiatalos, kellemesen vidám hangulatát alapvetően meghatározza karaktereinek tinédzserlétéből következő, megmosolyogtató habitusa (mindenekelőtt a felnőttek világával szembeni bizalmatlanság és viszolygás), a felnőtté válás problémakörének kedélyes, ugyanakkor meglepően intelligens, hiteles és érzelemgazdag taglalása, illetve a drámai és komikus pillanatok közti, értő egyensúlyozás. Az üde, sziporkázó dialógusok, és főleg az ártatlanul naiv és lelkes Molly bája oldalról oldalra felvillanyozza az olvasót, akárcsak a szuperhős-életmód kedves kifigurázása, és sablonjainak tudatos elkerülése. A jelmezek és kódnevek hanyagolása mellett új elem a csapat saját csatakiáltása, ami nem szorul kommentálásra: „Try not to die!” Mindemellett Vaughan nem retten vissza a komolyabb témák megszellőztetésétől sem. A tinédzserek bizonytalansága, összezavarodottsága és útkeresése nagyon erős motívuma a sorozatnak, és ez leginkább a csapatot vezető Nico és a lázadó Chase figuráján keresztül mutatkozik meg. De akkor sem veszíti el a mértéket, amikor a főszereplők egyikét kiöli a sorozatból: a mélységes szomorúság és gyász, az elhunyt után maradt űr ritka érzékletes, giccs- és túlzásoktól mentes ábrázolása megérinti és megrázza az olvasót, aki pár oldallal korábban még egy jól elhelyezett poénon derült. A bonyolult tinikapcsolatok szálainak szövögetését Vaughan szintén nagy hozzáértéssel végzi, így a Runaways szuperhős-képregény mivolta ellenére is elsősorban a tizenévesek jellemző problémáiról, és az őket leginkább foglalkoztató gondolatokról szól, úgymint szerelem, szex, halál, barátság, identitáskeresés, és persze a felnőttek világával való dacolás. Nehéz téma ez, és bár Vaughan aknamezőn jár, sértetlen marad.

Ezúttal már az akciók is dinamikusabbak, Adrian Alphona rajzai pedig mintha szintén kicsit lendületesebbek, és stílusosabbak lennének (az őt olykor helyettesítő Takeshi Miyazawa és Mike Norton is megfelelnek az elvárásoknak, bár előbbi mangás stílusa kicsit kilóg a sorozat egészéből), ahogy Christina Strain színei is egységesebbek, élénkebbek. A második Runaways egy egyébként is jó képregény remek folytatása, ami lassan felnőtt a körülötte lévő hype-hoz. Kicsiknek, nagyoknak egyaránt ajánlott, igazán szórakoztató, ötletes és érzelemgazdag utazás a növésben lévő szuperhősök világába.


Megjelenés: 2005/2007 (v2 1-24)
Történet: Brian K. Vaughan
Rajz: Adrian Alphona, Takeshi Miyazawa, Mike Norton

Olórin, 2008. március 18.