Rozsomák karaktere már 17 éve létezett, amikor az olvasók 1991-ben végre megismerhették azt a történetet, ami emberből lelketlen gyilkológéppé való változtatását mesélte el. A Marvel Comics Presents című antológia képregényben megjelent, eredetileg 13 rövid részből álló sorozat a már akkor is veteránnak számított Barry Windsor-Smith író-rajzoló kezei alatt született (1994-ben adták ki belőle az első gyűjteményes kötetet), és igen gyorsan a kanadai mutáns egyik legismertebb, legjobbnak tartott, és legtöbbet emlegetett történetévé vált – teljesen jogosan. És itt nem pusztán arról van szó, hogy a Marvel egyik legnépszerűbb karakterének rég várt keletkezéstörténete biztosította a képregénynek azt a hype-ot, amin lovagolva bekerülhetett a legnagyobbak közé, nem. Az X Fegyver valóban a korszak egyik legnagyszerűbb Marvel képregénye, ami sztori és rajz, kép és szöveg, forma és szín ritkán látott egységével demonstrálja a kilencedik művészetben rejlő lehetőségeket.
A sztori bámulatra méltóan egyszerű: egy katonai szervezettől való elbocsátása után Logant néhány rejtélyes ügynök elrabolja, és egy tikos létesítménybe szállítja, ahol azonnal kegyetlen teszteknek és kísérleteknek vetik alá. A névtelen „Professzor”, Dr. Abraham Cornelius és Carol Hines adamantiummal erősítik meg a csontvázát, amit mutáns öngyógyító képességének hála él csak túl. De ez csupán a kezdet. Loganből fokozatosan, szisztematikusan kiölnek minden érzést és erkölcsi tartást, elvéve tőle azt, amitől ember az ember, és lealacsonyítva egy pusztán a parancsok szerint cselekvő, állatias gyilkológép szintjére. Persze a ketrecbe zárt vad végül szétfeszíti rácsait, és iszonyatos mészárlást hagyva maga mögött, elmenekül…
Az X Fegyver tehát egy olyan Rozsomák sztori, amiben a Marvel legnépszerűbb mutánsa 120 oldalon keresztül vagy tehetetlenül sínylődik a kísérletekben, alávetve a létesítményt vezetők akaratának, vagy agyatlan félőrültként kaszabolja az embereket – és többet üvölt és morog, mint amennyit beszél. Nyilvánvaló, hogy egy komoly tehetséggel megáldott alkotóra van szükség ahhoz, hogy egy ilyen koncepció ne fulladjon unalomba, és ne váljon röhejessé. Barry Windsor-Smith szerencsére megfelel ennek a feltételnek: mivel a történetből sokat nem lehet kihozni, elsősorban a hangulatra koncentrál. Az X Fegyver komor, durva atmoszférájával, sötét, véres képeivel, sztoikus kegyetlenségével, már-már szuggesztív erejű, álomszerű jeleneteivel szögezi székébe az olvasót. Emellett azonban jól kitalált a létesítmény három kulcsfontosságú tagjának karaktere is: a tisztességes, kicsit naiv Hines, az embersége és tudományos érdeklődése közt őrlődő Cornelius, és a rejtélyes, alattomos professzor rendkívül dinamikus triót alkotnak. Egymással kapcsolatos kételyeik, személyes, szakmai és etikai nézeteltéréseik nagyban meghatározzák a dialógusokat, és kényelmetlen rálátást biztosítanak arra, hogy legtöbbször miféle személytelen tárgyként is kezelik Logant.
Ezek az erények azonban pusztán részét képezik annak a nagy egésznek, ami az X Fegyvert a nagyok közé emelte. Ez a sorozat egyike azon kevés Marvel műveknek, amiknél az író, a rajzoló, a kihúzó és a színező egy és ugyanaz a személy. E feladatok együttes ellátásával Windsor-Smith kezébe olyan művészi szabadság került, ami egy mainstream képregény alkotójának finoman szólva nem valami sűrűn adatik meg, és ezért lehetséges az, hogy az X Fegyverben a rajz, a szöveg és a színek ritkán látott, bámulatos egységet képeznek. Windsor-Smith vonásai rendkívüli kifejező erővel bírnak: az arcok például félelmetesen gyűröttek, fáradtak és a legszélsőségesebb érzelmi reakciókat leszámítva szinte teljesen kifejezéstelenek és szenvtelenek. A létesítmény komor, barátságtalan kábel- és berendezés-rengetege egészen riasztó, a tesztelés adatainak gyűjtése céljából Loganra aggatott műszerek pedig mintha csak a karmokkal együtt a test meghosszabbításai volnának, organikus, bőrre tapadó börtöncellát képezve.
A képregény hangulatvilága annak ellenére kényelmetlenül sötét és nyomasztó, hogy sokszor egy-egy oldalon belül is találkozunk a szivárvány szinte minden színével – Windsor-Smithnek nem számít, hány árnyalattal kell dolgoznia, úgy tűnik, hogy akár végtelen mennyiséget is képes egyetlen, nagy harmonikus egészbe foglalni, és ennek a buborékok is markáns és fontos részei. A kommersz szuperhős-képregények világában (bár az X Fegyvert csak erős túlzással sorolhatjuk ebbe a kategóriába, Rozsomák szerepeltetése ide vagy oda) nem valami gyakori, hogy a szövegdobozok valódi kompozíciós elemként működjenek, vagy mondjuk inkább úgy, az írók ritkán fordítanak rá gondot, hogy az ebben rejlő lehetőségeket kihasználják. Windsor-Smith a szabályt erősítő kivétel. Szövegdobozai a megszólaló személyétől, a szituációtól, a cselekmény előrehaladottságától függően féltucatnyi színben pompáznak, rengeteg formát öltenek, egymással konkrét összeköttetésben állnak, vagy paneleken nyúlnak át – és mindeközben művészi igényességgel simulnak bele a kép egészébe, aminek így szerves, elválaszthatatlan részeivé válnak. Szintén ennek köszönhető, hogy a néhány, minden szöveget nélkülöző oldal még a szokásosnál is erőteljesebbé és kirívóbbá válik.
Ha ezek után egy pillanatra visszatérünk arra, hogy a 120 oldal lényegében mindössze egy ember elrablásáról, a rajta folytatott kegyetlen kísérletekről, és szökéséről szól, világossá válik, hogy az X Fegyver mintapéldája annak, hogy egy tehetséges alkotó még egy arcátlanul egyszerű sztorit is képes roppant izgalmasan és kreatívan elmesélni. Ráadásul annyit látjuk benne a kanadai mutánst, ahogy húscafatokra kaszabol embereket, mint kevés más képregényben, és legyünk őszinték magunkhoz: ebből a látványból sosem elég. Az X Fegyver esszenciális Rozsomák-olvasmány.
9/10
Olórin, 2008. június 23.
Nagy Marvel Képregénygyűjtemény #46 Rozsomák: X Fegyver Szerzők: Barry Windsor-Smith, Richard Isanove, Michael Kelleher Kiadó: Hachette Megjelenés: 2019. szeptember