Rising Stars – Ikarusok modern társadalma

J. Michael Straczynski láthatóan nagyot akart alkotni a Rising Starsszal. A Watchmen kistestvérének is tekinthető maxisorozatról csak úgy üvölt az ambíció, a nagyra törés, a vágy, hogy olyan részéletesen és valószerűen mutassa be a szuperhősöknek a világban betöltött szerepét, amennyire csak lehetséges. És bár az ilyen fenenagy igyekvésnek általában izzadságszag a vége, Straczynski tudja, mitől döglik a légy: sikerül érdekesen és izgalmasan körüljárnia a szuperhősök vs. való világ egyébként korántsem eredeti témáját, méghozzá olyan, szinte minden létező eshetőséget figyelembe vevő, intelligens cselekményvezetéssel, amire nem sok példát látunk a kilencedik művészetben.

Egy Pederson nevű amerikai kisvárosba egy nap egy nagy, furcsa fénynyaláb csapódik be, eleinte látszólag minden következmény nélkül. Azonban az ezután születő 113 gyerek mindegyike különleges képességre tesz szert: főleg szupererőre, sebezhetetlenségre, repülésre, de van olyan is, akiben mindenki álmai nőjét látja, vagy aki képes beszélni a halottakkal. A kormány azonnal megfigyelés alá, táborba helyezi a potenciális veszélyforrásnak ítélt fiatalokat, akiknek felnőve szembe kell nézniük a társadalommal, egymással, és a világban betöltött szerepükkel is.

Straczynski három felvonásban meséli el a Különlegesek (eredetiben: Specials) történetét. Az első a felvezetésen kívül a fő karakterek bemutatására, és a később kiéleződő konfliktusok megágyazására szolgál. Megismerjük kapcsolatuk bonyolult természetét a kormánnyal, kirekesztettségüket, sikereiket és tragédiáikat, nem utolsósorban pedig megtudjuk, hogy egy Különleges halála esetén, annak energiája eloszlik a már meglévők között. A második rész az ebből fakadó belharcokra és következményeikre koncentrál, a harmadik pedig azt a kérdést teszi fel, hogy mit is tehetnek ők a világ jobbá tétele érdekében. A több évtizeden átívelő, epikus Rising Stars írója kiváló dramaturgiai érzékkel, nyílegyenesen, mindenféle üresjárat és felesleges mellékszál nélkül, határozottan viszi előre a cselekményt. A 24 részben aligha találunk akár csak egyetlen panelt, aminek valamilyen formában ne lenne jelentősége a későbbiekben, egyik eseményből megkérdőjelezhetetlen logikával következik a másik, minden dialógus, és minden karakter minden tette előrelendíti a sztorit, ami megkavart idősíkoktól és egyéb figyelemfokozó trükköktől mentesen robog a maga útján.

A Rising Stars fokozatosan halad a kis témáktól az egyre nagyobbak felé. A gyilkosságsorozatból induló cselekmény a lehengerlően epikus chicagói csatában éri el csúcspontját, ami a sorozat legesszenciálisabb, leghagyományosabb szuperhős-eleme: a régi, jól bevált „jó és a rossz harca” koncepció érvényesül benne, de a tekintélyes mennyiségű akció és feszültség mellett egyben katalizátorként működik a történet továbblendítéséhez, ami a világ jobbá tételének ambiciózus, és rengeteg csapdát rejtő témáját jelenti. Straczynski ugyanis – hangozzék ezek bármily nagy szavaknak – az élet értelmét próbálja meghatározni, és a „miért vagyunk mi a világon” kérdését vonatkoztatja a szuperhősökre. Persze nem meglepő módon továbbmegy ennek a témának a sematikus válaszainál (még ha azok – felelősség, bűnüldözés, előítéletek megszüntetése stb. – fel is lelhetők benne), és globális, proaktív tervet ad főszereplői kezébe. Minthogy a tipikus szuperhősök általában pusztán válságkezelőként működnek (az egyik fontos kivétel az X-Men, bár erről írói sűrűn szeretnek elfeledkezni), ez a koncepció akár még merésznek és eredetinek is nevezhető – pedig oly magától értetődő, csoda, hogy senki nem foglalkozott még vele ilyen mélyen, ebben a kontextusban (bár a Watchmen érintette a témát).

Straczynski pedig a maga élé kitűzött célok szalagjait egymás után szakítja át, és még az utópia felvázolásánál, a világ megváltoztatásának témájánál is elkerüli az azzal kapcsolatos legnagyobb csapdát (vagyis a giccset). De ami igazán figyelemreméltó, hogy nem áll meg itt: a szép, fegyver- és konfliktusmentes jövő nem jelent happy endet, ugyanis természetesen nem kér belőle mindenki, és a világ trónjukról lelökött hatalmasai, vagyis a politikusok és államfők, akiknek kezeiből kikerül az irányítás, a Különlegesek elpusztítására törnek. Az utópia és a disztópia egészen valószerűtlen módon, kreatív ellentmondásossággal olvad egymásba: a világ szebb és jobb, de a problémák még léteznek, megszüntetni nem, legfeljebb ideiglenesen elfojtani sikerült őket. Ez részben olyan roppant okos dialógusokban nyilvánul meg, mint pl. az, amelyben a teljes foglalkoztatottság munkanélküliséget generáló hatásáról van szó, de persze (és ez az üzenet bizony nem kicsit ijesztő) főleg az emberi természet lesz a ludas: amíg az ember olyan, amilyen, hiába vannak hősök, akik a világ jobbá tételén fáradoznak. Vagy mégsem? Straczynskinek erre is van válasza, amit végül az egész sztori gyönyörű keretbe foglalásával, egy teljes kör leírásával koronáz meg.

A Rising Stars tehát egy komplett tanulmány, ami a „Mi lenne, ha szuperképességű emberek bukkannának fel a társadalomban?” kérdést fáradhatatlan vehemenciával járja körül. A középpontban a Különlegeseknek a világhoz és az egymáshoz való kapcsolataik állnak, amikbe beleszól félelem, politika, tudomány, érzelem, előítélet, pszichológia, szociológia, és Straczinsky mindezt a maga nyers valójában, mindenféle stilizáció és túlzás nélkül tálalja. Persze a téma gondos kifejtésének, a cselekmény aprólékos felépítésének vannak apróbb áldozatai. Pár kérdés megválaszolatlan marad, és ez itt-ott még a logika rovására is mehet (főleg amikor először ugrunk előre az időben 10 évet – még ha összességében nagyon szépen is van kijátszva a dolog), a szereplők nagy részét pedig csupán képessége határozza meg, személyiségjegyeik el-elsikkadnak. Igaz ez még annak ellenére is, hogy minden karakternek vannak nagyszerű pillanatai, és hogy néha, kissé meglepő módon, egy-két mellékszereplő váratlanul kilép a reflektorfénybe, és egy ritkán látott írói bravúrral (és jól megindokolt motivációval) ideiglenesen meghatározóvá válik az események alakulásában. Persze mondhatjuk: valamit valamiért, és ha a karakteranalízist be kellett áldozni a nagy összképért, hát legyen, aki átrágja magát a 24 részen, aligha mondhatja, hogy nem érte meg. A Rising Stars egyébként sem egyénekről szól, hanem egy fiktív társadalmi jelenségről, és ilyen szempontból nem találni rajta fogást.

Ellenben a rajzon már annál inkább. Csaknem féltucatnyian dolgoztak a sorozaton, és valahol bámulatos, hogy sikerült mindegyiküket (a kihúzóikkal együtt) úgy összeválogatni, hogy szinte soha, egyikük munkája se emelkedjen az átlag fölé. Az ábrázolásmód tipikusan szuperhősös, de a témából adódóan nem ártott volna inkább egy kicsit komolyabb, markánsabb, a képregény szellemiségéhez jobban passzoló stílus. Továbbá Christian Zanier és Ken Lashley kifejezéstelen, elnagyolt faarcaihoz különösen nehéz hozzászokni, ráadásul ezen a helyzeten az utolsó harmadban Brent Anderson még képes ténylegesen rontani. A panelszerkezeteket tekintve néhol ugyan akadnak érdekes ötletek (márpedig a rengeteg szöveg és a viszonylag kevés akció nem különösebben kedvez a rajzolói rutinnak), de összességében itt is csak szimplán egy elvárhatóan korrekt szintet hoznak az alkotók. A mezőnyből a sajnos egyetlen (14.) részt rajzolt Stuart Immonen emelkedik ki, aki gyönyörű és dinamikus képekkel, ügyes panelelrendezéssel hangsúlyozza ki a Különlegesek legnagyobb döntését, egyben a sorozat legfontosabb fordulópontját.

A Rising Star egy meglepetésekkel, fordulatokkal teli, izgalmas, és roppant következetességgel végiggondolt történet, ami szuperhős-témában messze túlmutat a nagy kiadók koncepcióin, és legalább olyan messzire megy, mint Alan Moore Watchmenje – csak ezúttal nem karakter, hanem sztori szempontjából.


Megjelenés: 1999-2005 (24 rész)
Történet: J. Michael Straczynski
Rajz: Keu Cha, Christian Zanier, Ken Lashley, Stuart Immonen, Brent Anderson

Olórin, 2008, december 9.

FACEBOOK HOZZÁSZÓLÁSOK: