Pride of Baghdad – Az ember háborúja, a természet halála

Vajon hogyan élhetik meg az állatok az emberek háborúit, hogyan fogadja a természet fajunk technokrata pusztítását? Ez a meglehetősen izgalmas és érdekes kérdés eddig talán csak Terrence Malickben merült fel, akinek Az őrület határán című mesterművében következetesen végighúzódik a természet és a háború szembenállásának szinte hipnotikus erejű motívuma. Brian K. Vaughan, az Y, az utolsó férfi alkotója, egyszersmind az utóbbi idők egyik leginkább körülrajongott képregény-írója, továbbfejlesztette ezt a motívumot, és egy bő 130 oldalas sztorit épített rá, ami – bármily hihetetlen – igaz történeten alapszik. 2003-ban, Irak bombázásakor négy oroszlán kiszabadult az állatkertből, és éhezve járták Bagdad utcáit, amíg amerikai katonák le nem lőtték őket. Ennek – természetesen erőteljesen dramatizált – krónikája a Pride of Baghdad, ami a legjobb graphic novel, ami az utóbbi jópár évben kikerült az amerikai piacra.

Vaughan George Orwell Állatfarmjához hasonlatosan ábrázolja a négy oroszlánt, vagyis jellemző emberi tulajdonsággal ruházza fel őket, és mindegyikük egy-egy sajátos álláspontot és világnézetet képvisel (sőt, magának az állatkertnek is van egyfajta társadalmi rendszere). Az elkényelmesedett, ugyanakkor szabadságra vágyó, jószándékú Zill, a bezártság biztonságához hozzászokott, öreg Safa, a nyílt dzsungelről álmodozó, szökést tervezgető Noor és a kölyökként mindenre ártatlanul rácsodálkozó Ali kiszabadulnak, amikor a bombázás során leomlanak az állatkert falai, és nekiállnak élelmet keresni a harcoktól megtépázott Bagdad utcáin.

A központi téma tehát a természet és a háború viszonya, ami mellett az emberek ezúttal csak statisztálnak, de a kényelmetlen kérdések persze nekik szólnak: milyen jogon pusztítjuk a természetet a saját, kicsinyes háborúink meg sem fontolt következményeként? Miért kell, hogy az élővilág tiszta, logikus szabályok szerint működő, ősi rendjét meggyalázzák a modern hadviselés zakatoló, tűzokádó gépezetei? Válasz persze nincs, ellenben ehhez az igen eredeti szemléletmódhoz kapunk egy végtelenül szomorú jelenetet, amiben egy öreg teknős mesél az oroszlánoknak a “föld alatt lévő fekete méregért” folyó, generációkon átívelő, egyik véres konfliktustól a másikig vezető harcról, az erőszak soha meg nem szűnő körforgásáról, aminek értelme nincs, csak áldozatai.

De a Pride of Baghdad nem “csak” ennyiből áll, van még több rétege is, és ezek mind gyönyörűen egészítik ki egymást, egészen különleges és egyedi képet adva a háború természetéréről. Az oroszlánfalka lerombolt városban való portyázása egy család kalandjait meséli el a káosz közepette, és felmerül egy másik fontos kérdés is, jelesül, hogy ölébe hullhat-e a szabadság valakinek, vagy azt mindenkinek ki kell érdemelnie? Egyáltalán mit jelent a szabadág olyasvalakinek, aki egész életét, vagy annak nagy részét rácsok mögött töltötte, és ha volt is valaha szabad, arról már csak ködbe vesző emlékei vannak?

Könnyű ebben meglátni a hosszú ideig elnyomás alatt sínylődött iraki nép metaforáját, és Vaughan sok ehhez hasonló szimbólumot vonultat még fel a történetben. A falkára rátámadó, oroszlánokat kínzó medve egyértelműen a zsarnok Szaddam állatvilágbéli megfelelője, míg az állatkerti rabsághoz szokott Noor dilemmája a szabadságjogok biztonság zászlaja alatt való megnyirbálásának egyre kínosabb és aktuálisabb problémáját veti fel. Végül, ahogy a haldokló oroszlánok “beszéde” morgássá, az őket lelövő katonák artikulálatlan hangja pedig igazi beszéddé válik, és kilépünk az állatvilágból az emberibe, a képregény egy egyszerű, de rendkívül sokféleképpen értelmezhető mondattal záródik, ami szabadnak titulálja a lemészárolt falkát. Az olvasó pedig elgondolkodhat rajta, hogy kell ezt érteni: úgy, hogy az őket háborúkba hajszoló természetük által gúzsba kötött emberek rég nem szabadok, ellentétben az állatokkal, vagy úgy, hogy az oroszlánok is csak halálukban lehetnek azok, végre kilépve ebből a kegyetlen világtól – vagy mindkettő igaz?

Vaughan csodálatosan sokrétű történetét a még újoncnak számító Nico Henrichon mesés rajzai koronázzák meg. Gyönyörű képeivel sikerül elérnie, hogy emberi vonásokat, jól értelmezhető mimikát, vagyis személyiséget kölcsönözzön az egyes oroszlánoknak úgy, hogy közben kinézetüket megőrzi maradéktalanul autentikusnak, és távol tartja azt mindenféle disney-jellegű ábrázolásmódtól. Megrázóak a szinte érintetlen természet meghittségét masírozásukkal összezúzó tankok képei, lélegzetelállítóan apokaliptikus a romok közt kószáló fehér lovak látványa, az egész képregény, összességében egyre sötétebbé váló, sárgás-vöröses színvilága pedig nyugtalanító és melankolikus hangulatot áraszt magából, előrevetítve a keserű véget.

A Pride of Bagdad egy komoly irodalmi értékekkel rendező, összetett, szomorú, elgondolkodtató és gyönyörű remekmű, aminek kétségkívül ott a helye minden valamirevaló képregény-gyűjteményben. Minden szava, minden panelje ajándék, amit meg kell becsülni.


Megjelenés: 2006
Történet: Brian K. Vaughan
Rajz: Nico Henrichon

Olórin, 2008. február 16.