Preacher #1-17 – “The kingdom of heaven is f**ked”

Vérben, bélben és szexualitásban lubickoló morális tanmese. Ezekkel a szavakkal lehetne talán a legtalálóbban körülírni, miféle képregény is Garth Ennis kultklasszikus Prédikátora. De ennyiből még bőven nem kapunk teljes képet róla, mert ez a sorozat annyi témát érint, oly összetettséggel és intelligenciával, hogy a kilencedik művészet remekművei közül is csak kevés veheti fel vele a versenyt. Ily komplex mű lévén, nem is szól mindenkinek: elsősorban gyomor, a totális politikai inkorrektség élvezete, a keresztény hitvilág teljes felforgatásának tolerálása és nyílt gondolkodásmód szükséges elfogadásához és értékeléséhez, de ha ez mind megvan, akkor semmi nem menti meg az olvasót attól, hogy felütve Ennis történetét, egy életre szóló élményben legyen része.

Egy poros texasi kisváros hányatott múltú, hitehagyott prédikátorát (félig-meddig) megszállja egy Genesis nevű lény, ami egy angyal és egy démon együtthálásának gyümölcse. A prédikátor, Jesse Custer ezután szert tesz “Isten Szavára”, vagyis pusztán hangjával képes rávenni bárkit, bármire. Miközben nyomában a rendőrség (tekintve, hogy megszállása a kisváros teljes népességének véletlenszerű elhullásával járt), és az égiek természetfeletti hatalommal felruházott, megállíthatatlan tisztogatója, a Gyilkosok Szentje, Isten keresésére indul, aki Genesis születése óta eltűnt, és a világ irányítását az angyalokra hagyta. Társául szegődik volt barátnője, Tulip, aki kitűnően ért a fegyverekhez, és Cassidy, a jóindulatú, ír vámpír.

Ennis nemi utalásokkal gazdagon tarkított dialógusokkal, szexuális perverzióval és explicit brutalitással rohanja le az olvasót, aki ezekből még fel sem ocsúdva találja szembe magát a kompromisszumoktól mentes, tabudöngető témákkal, amik az élet rengeteg területét ostromolják. Családon belüli erőszak, fegyvermánia, gyerekpornográfia, és persze a keresztény vallás sarkpontjainak kifordítása. Utóbbival Ennis saját mini-mitológiáját teremti meg, amiben angyalok démonokkal hálnak, Isten gonosztevő, Jézus nem meghalt, hanem drogmámorba zuhant a kereszten, előbbiek pedig az író gonosz, groteszk Amerika-képének elemei. Nála ugyanis mindenki vagy félőrült, vagy gyilkos, vagy perverz, vagy legalábbis hatalmas, embertelen tahó, esetleg mindegyik együttvéve, akár egy extravagáns milliomosról van szó, akár egy texasi rendőrről.

De mindezt a romlott világot mégis a morális értékek viszik előre, ahogy a három főszereplő, legyenek bár bérgyilkosok vagy vámpírok, azoknak megfelelően járják útjukat, igazságot szolgáltatva, bosszút keresve, és szembeszállva a gonosszal, bármilyen formát öltsön is. A Prédikátort részben ez az ambivalencia teszi igazán különlegessé: a véres, büdös, perverz felszín alatt erkölcsös, emberi szív dobog, amit a fő- és címszereplő számára képzeletbeli mentora, a jók ügyének élharcosa, az amerikai ideálok megtestesítője, John Wayne szellemisége tart melegen. Ez a western-hangulat pedig az egész művet belengi, egy újabb réteget vonva Ennis komplex történetére.

A Prédikátor egy másik nagyon fontos, és rendkívül ritka erénye, hogy az érzelmek egy elképesztően széles skáláján rángatja oda-vissza az olvasót, ami részben stílusának már említett ambivalenciájából adódik. Nem csak arról van szó, hogy az egyik pillanatban még explicit brutalitással rázkódtat meg, a következőben gonosz humorát csillogtatja, hogy aztán egy mélységesen drámai epizódot követően az igaz szerelem szépségét érzékeltesse, mielőtt egy feszült küzdelemmel pumpálja fel az adrenalinszintet – hanem arról is, hogy sokszor mindezt egyszerre éri el. Talán a legjobb példa erre az az ötrészes történet, ami Jesse múltját tárja fel, miközben újra összehozza őt beteges, fanatikus családjával. Tragédia, humor, vér, akció, undor, katarzis jár kéz a kézben, az egész egyszerre felemelő és groteszk, szatirikusan túlzó és halálosan komoly.

Mindehhez, a maga furcsaságában, kitűnően passzol Steve Dillon rajzstílusa. Ha jól megnézzük, öregnek, fiatalnak, nőnek, férfinek, egyszóval mindenkinek ugyanolyan szemeket rajzol, és a legtöbb arcot is, bár önmagukban szépen kidolgozottak, egymástól alapvetően csak egy-két főbb vonás különbözteti meg. A hátterek elnagyolásával együtt ez egy különös, abszurd mellékízt kölcsönöz a képeknek, ami ennek a képregénynek kifejezetten jól áll (akárcsak Ennis első Megtorló-sorozatának – a most futó Wolverine: Originsnek már sokkal kevésbé, de az más kérdés).

Negatívumok? Azok nincsenek. Mint említettem, a Prédikátor nem ajánlható bárkinek, de aki kész befogadni totális kompromisszummentességét, mind téma, mind stílus, mind történet és karakterek terén, aki képes az erőteljes brutalitás és szexualitás felszíne alá látni, és megérteni, hogy az minden, csak nem öncélú, viszont annál inkább szükséges – az nem fogja tudni letenni.


Megjelenés: 1995/1998
Történet: Garth Ennis
Rajz: Steve Dillon

Olórin, 2008. március 2.

FACEBOOK HOZZÁSZÓLÁSOK: