Power Girl

Mindig is szimpatikus volt számomra Superman unokanővére, Kara Zor-L, alias Power Girl. Kedveltem a belevaló stílusát, a vadócságát, aranyosnak – és nem mellesleg, praktikusnak – találtam frizuráját és összességében úgy éreztem, hogy a karakterben rengeteg potenciál van… potenciál, ami nem akar a felszínre törni. Ennek az oka talán pont abban keresendő, ami sokak számára szuperhősnőnk vonzerejét jelenti, nevezetesen, hogy olyan paraméterekkel rendelkezik, amitől még Pamela Andersont is elöntené a sárga irigység. Ezzel önmagában még nem lenne baj, ha az egyszeri olvasó nem érezte volna sokszor azt, hogy ezen az írók sem tudnak túllépni.

Valószínűleg így volt ezzel a Palmiotti-Gray-Conner alkotóhármas is, amikor a DC felkérte őket, hogy vigyék Power Girl 2009-ben indított havi sorozatát. Tudniillik, hogy bár a karakter először 1976 januárjában debütált az All Star Comics 58. számában, sokáig csupán mellékszereplő volt – noha 1988 nyarán kapott egy négyrészes mini sorozatot, saját, havonta megjelenő címmel csupán másfél éve rendelkezik. Az alkotógárda nagy fába vágta a fejszéjét, ugyanis nem csupán meg kellett találniuk a megfelelő hangot Power Girlnek, de kezelniük kellett a szuperheroina többszörösen átírt háttértörténetét.
Jelentem, mindkét akadályt sikerrel vették, köszönhetően a kellően adagolt humornak. Kara ugyanis nem veszi komolyan magát, az alkotók elsődleges célja az volt, hogy a sorozat könnyed legyen és szórakoztató. Ezt egy szóval úgyis megfogalmazhatnám, hogy limonádé, ám sajnos tapasztalatom szerint ez a kifejezés mára nem kevés pejoratív értelmet kapott, ahogy manapság sokszor akkor neveznek egy művet „könnyed szórakozásnak”, ha fel akarják hívni a figyelmünket arra, hagyjuk figyelmen kívül a történetben található lukakat, mert cserébe sokat robbantgatnak. Pedig a „könnyed szórakozás” nem azt jelenti, hogy nem lehet szíve és lelke, hogy a dialógusok csak alibiként vannak, és hogy öt perccel később már nem is emlékszünk semmire az adott alkotásból.

Talán éppen ennek a nézetnek az eredményeként az alkotók úgy akarják elkerülni, hogy történetüket „csupán” szórakoztatónak bélyegezzék, hogy megpróbálnak minél több szenvedést rakni a műbe, függetlenül attól, hogy a karaktereknek jól áll-e, vagy sem, hogy a történetnek szüksége van-e rá, vagy sem. Pedig mennyivel jobban tud esni egy minőségi limonádé, kellő cukorral és jéggel, mint egy olcsó kannásbor?
A szenvedést sokszor arra is felhasználják, hogy új dimenziót adjanak a karakternek, illetve hogy több évtized kontinuitása után is tudjanak új irányt adni a történetnek. Ennek következtében kötött Peter Parker alkut az Ördöggel, vált fasisztává Tony Stark és lett Charles Xavierből egy lelketlen és ostoba gazember, aki gyerekeket küld a halálba. Bevallom, személy szerint mindezen változtatások nélkül is meg lettem volna.

A Power Girl azonban nem akar többnek látszani, mint ami, és éppen ezért kiválóan teljesít. Az írópáros, Justin Gray és Jimmy Palmiotti ugyan nem hajítja ki a karakter ellentmondásokkal teli háttértörténetét az ablakon – mely szerint Kara hol kriptoni, hol atlantiszi származású volt –, hanem hősnőnkön keresztül jót mosolyog rajta. Emellett Power Girl végre valahára civil személyiséget kap: míg szuperhősként New Yorkot védelmezi az olyan mindennapi problémáktól, mint az űrrobotok inváziós serege, addig Karen Starrként egy vállalatot igazgat. Ezzel a húzással máris sikeresen elhatárolta magát Supermantől – Clark Kentnek ugyanis eszébe nem jutna a csúcsra törni, inkább megmarad szerény újságírónak, hogy ezzel is emlékeztesse magát, milyen egy átlagember élete. No, nem mintha Karen Starr egy ostorpattogtató, törtető nőstény lenne, ellenkezőleg. Ahogy Power Girlként felelősséget vállal az emberek biztonságáért, ugyanazzal a felelősséggel veti bele magát alkalmazottai irányításába és a vállalat vezetésébe, melynek legfőbb célja, hogy a képregények szupertechnikáját a közjó hasznára fordítsák. Ez egyben jó ürügy arra is, hogy a potenciális szuperzsenik ne kallódjanak el, és eresszenek a városra klónozott dinoszaurusz-hordákat, figyelemfelhívásként. Minden szuperhősnek megvan hát a maga terápiája, és míg ez Supermannek a kisember, addig Power Girlnek a felelős vezető, aki név szerint ismeri az alkalmazottait és közvetlen a hozzájuk fűzött viszonya. Röviden és tömören, míg hősként Superman unokanővére, addig civilben Lex Luthor antitézise.

A történet szempontjából ugyanilyen meghatározó főhősünk és egy ifjonc szuperhősjelölt, Terra viszonya, akit a szárnyai alá vesz. Ők ketten a Terra című négyrészes minisorozatban ismerkedtek meg, melyet ugyanez az alkotóhármas jegyez, és mely stílusában és hangulatában ugyan hasonlít a cikkben tárgyalt sorozathoz, de annak élvezetéhez nem szükséges az ismerete. A két szereplő kapcsolata aranyos és őszinte, és a közös jeleneteik nagyszerűen ellensúlyozzák az akciókat.

Merthogy azokból is akad, noha a hangsúly nem azon van, hogy gyarapítsuk Power Girl visszatérő ellenfeleinek a számát. Ugyan Ultra-Humanite és Satanna rendre előkerül, de rajtuk kívül hősünk nem szerez új ellenséget, mert a zöldfülű gaztevőknek igyekszik egy második esélyt adni, akik között egyaránt akad csitri boszorkány és űrszökevény. Rajtuk kívül még találkozhatunk Vartoxszal, a Zardoz Sean Connery-jének és a Futurama Zap Branniganjének pikáns keverékével, aki a fejébe vette, hogy elcsábítja hősünket, és ezzel jobban megkeseríti Power Girl életét, mint a gonoszok együttvéve. A macsó karikatúra mellesleg már annyira kellett Power Girlnek, mint az Arkham Intézetnek a modern biztonsági rendszer. Az is jó pont, hogy a szerzők hanyagolták az örökzöld kriptonitot.

Az írópáros mellett legalább akkora, ha nem nagyobb szerep jut a rajzolónak, Amanda Connernek is abban, hogy a sorozat megtalálja a maga hangját. Én személy szerint nem is ismerek olyan rajzolót, aki ennyire dinamikusan képes megjeleníteni a szereplők érzelmeit, mint döbbenet, harag, undor, zavar, öröm, bosszúság vagy izgatottság… és még sorolhatnám! Ezt pedig Conner könnyed természetességgel teszi, arról nem is beszélve, hogy a háttérben sok apró, jópofa utalást elhelyez, ami fölött egy figyelmetlen olvasó könnyen átsiklik. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Conner nélkül fele ilyen sikert nem ért volna el a sorozat.

Ezek után persze különös lesz megtapasztalni, hogy milyen irányt vesz Power Girl története, ugyanis az alkotóhármas a tizenkettedik szám után elbúcsúzott a címtől, átadva a stafétát Judd Winicknek és Samm Basrinak. Én a magam részéről megnézném, hogy Joss Whedon mihez kezdene Power Girllel, elvégre saját bevallása szerint kedveli a karaktert.

Akárhogy is, a sorozat első tizenkét része kerek, önmagában is élvezhető darab, amit bátran ajánlok mindenkinek, akit a hideg kiráz a szenvelgő hősöktől vagy attól, hogy betéve tisztában legyen harminc év kontinuitásával. A Power Girl üdítő és friss, mint a legjobb limonádé, kellő humorral és szerethető karakterekkel fűszerezve.

Pusztai Dániel

A cikk eredetileg a Fandom 1. számában jelent meg a 21. Képregény Börzén 2011. tavaszán. További információk a Fandomról: Fandom #1, Fandom #2, Fandom #3

Facebook Hozzászólások