Pókember: Nincs hazaút

A bennem élő gyerek imádta.

Istenem, de rég tudtam leírni film kapcsán ezt a mondatot, pedig hát, ha jól számolom, ez a nyolcadik nagy vászonra szánt szuperhősadaptáció az idén. Emlékszem, kiskamaszként egyik barátommal 2003-ban azt beszéltük, hogy özönlenek a szuperhősös alkotások, hiszen abban az évben három is a mozikba került, a Fenegyerek, a második X-men és a Hulk. Most meg ki sem látszunk belőlük, szinte minden hónapra jut egy újabb. Teljesen érthető, ha az ember kiég…

…ennek ellenére elejétől a végéig képes voltam élvezni az új Pókembert, holott mindig is azt éreztem, hogy a Holland-filmekben hálószövőnk valahogy sosem tud kitörni a Bosszúálló-franchise árnyékából. Ehhez persze az kell, hogy egy elfuserált varázslat következtében megjelenjenek más filmekből már ismert gonosztevők, de szerencsére a történet nem egyedül a nosztalgiára épít, hanem értőn és lelkesedéssel építkezik az alapanyagokból és hoz létre ezekből valami újat.

Mert éppen az a baj sokszor a nosztalgiaáradattal, hogy érezni rajta, az alkotók megnézték az interneten, mi tetszett egykor a jónépnek, abból összeollóznak valamit, azt hadd szóljon! Mindegy, milyen csoki, a gyerekeknek lesz. Pedig a történetmesélés lényege, hogy legalább az illúzió meglegyen, hogy a mesélők ugyanolyan lelkesek, mint a közönségük. Ahogy az is, hogy meglegyen a saját egyéniségük, hangjuk, aminek segítségével régiből mégis valami újat teremtenek.

Mert lehet, hogy a régi filmek nem voltak hibátlanok, de mindegyik magán viselte az alkotója kézjegyét. Meg tudtad állapítani, hogy melyiket rendezte Sam Raimi, Christopher Nolan, Bryan Singer, Ang Lee vagy Guillermo del Toro. Manapság rengeteg szuperhősfilm olyan akar lenni, mint a Marvel Moziverzum, ami az évek során szépen becsontosodott a kötelező elemeivel, mint a mindent átható, lazának szánt humor, nagy CGI-csaták lapos gonosztevőkkel és az, hogy minden egyes alkotás akkor is előrevetítse a következőt, ha annak semmi szerepe a történetben.

Kellett már, hogy egy film valóban filmvászonra szánt alkotásnak érződjön, és nem egy sorozat sokadik epizódjának. Igen, akkor is, ha folytatásról beszélünk. Mert minden karakternek, jeleneteknek megvan a helye a történetben, amelyben a hétköznapi emberek sem csupán biodíszletek, a csaták pedig nem csak szépen megkoreografáltak, de személyesek is, akárcsak a tétek, ahol a gonoszok nem csupán bokszzsákok. És persze vannak meglepetések, ami miatt a történetről nem is beszélhetek. Itt is akad néhány kötelező Marvel-elem, de ez egyáltalán nem nő rá a filmre.

A Pókember: Nincs hazaút nem azért jó, mert a Bosszúállók jó volt. Nem azért jó, mert Alfred Molina milyen jó Octopus volt. Azért jó, mert őszinte lelkesedéssel el akar mesélni egy történetet. Ezt pedig sikerrel is teljesíti. Aki nem hiszi, járjon utána.

Pusztai Dániel