Görögészeti tabló – Perisztaltikhoszeia

Ahogy Szép Eszter a SzIF tavaly decemberi számában felvillantja, az irodalmi klasszikusok egyik megközelítési módja általános- vagy középiskolában akár a képregényadaptáció is lehet. Ő A walesi bárdok kapcsán tájékozódott, s kiderült, egy hatodikban tanító pedagógus kísérletként Csordás Dániel feldolgozásán keresztül mutatta be Arany János örökérvényű balladáját. Régóta szó esik róla, hogy az irodalomtanítást „fel kell dobni”, mert mára egészen a huszadik századi irodalomig magas falakba ütközik a fiatal olvasó-értelmező. Magam is tapasztaltam gyakorló tanítás közben, hogy Varró Dániel humoros átköltései, reminiszcenciái sokkal jobban felkeltik a figyelmet, mint az eredeti szerzők.

És akkor itt vannak rögtön a görögök, a homéroszi eposzok, az Odüsszeia és az Iliász. (Magyarul gyönyörű diafilm készült az elsőből, illetve megjelent a Larousse-féle rövid feldolgozás) Az Odüsszeia road (sea) movie-ként, fantasy-regényként még változatosabb (maga a cím is a száműzetés-vándorlás-hazatérés koncentrált fogalmává alakult az évezredek során), az egyes kalandok színesek, a felbukkanó mondai szörnyek, hősök papíron is elevenek. De bazi hosszú az egész, több ezer sor szöveg. Nem beszélve az Iliászról, az annyira se változatos, és aki épp nem szereti a háborúk, csaták leírásait, nehezen olvassa végig (végig? sorokat is nehezen olvas el). Még furább, hogy nekem például olvashatóbb volt az Iliász, akármennyire nem szeretem a háborút, míg az Odüsszeia kevésbé, bármennyire szeretek mindenféle kalandos útleírást.

És akkor itt van Dudás Győző és elrettentő című műve, a Perisztaltikhoszeia. Aki tanult biológiát vagy akár csak ismeri Petri György Hogy elérjek a napsütötte sávig című versét, rájön, a szóösszetétel első fele a perisztaltikus mozgásra utal, mely a székelés, és talán a hányás során létrejövő ritmusos féregmozgás, mindenesetre alapvető izommozgás, mely a kevésbé fennkölt létfunkciókhoz kapcsolódik. A szó második fele képző, itt az Odüsszeiából (-szeia) származik, a főszereplő Perisztaltikhosz (finom képzavarral) kálváriáját, útját jelenti az argonautákkal való találkozáson, Szép Heléné megszöktetésén, a kentaurok, az amazonok földjén és a túlvilágon keresztül.

Mivel a címet nem vagyok hajlandó még egyszer kibogarászva leírni, a műre elég lesz a P és a szóvégi –ia képzővel hivatkozni. A Pia tehát egy homéroszi eposz-parafrázis, egy „görögészeti tabló” mely részben az eredeti, részben más, kapcsolódó művekből vett kalandokon kerget át egy, a nagy félisten-hősökkel ellentétes testfelépítésű és lelkületű főhőst, Perisztaltikhoszt, a semmittevő, ám ehhez tűzön-vízen át ragaszkodó filozófust. Neve életmódjára utal: enni, inni, (mindenre) szarni, (mindenkivel) b…ni. Nagyjából megvan a kulcs a „filozófus” jelleméhez. A cím is imígyen olvasandó: olyan kaland, melyben a főhős legfőbb célja, hogy átegye, átigya, átkakálja és végül jól átb…a magát.

A szerző pedig ragaszkodik Perisztaltikhosz végsőkig következetes viselkedéséhez. A műben (direkt) semmi jellemfejlődést nem találunk. Míg Odüsszeusz az átélt borzalmak, tragédiák hatására átgondolja kapcsolatát a világgal, társaival, az istenekkel, hazával, szerelemmel, Perisztaltikhosz ebben a gyönyörű, élettel teli világban eszik, iszik, sz..ik, és b…ik mindennel és mindenkivel aki útjába kerül legyen az egy nő, két nő vagy akár kentaur. Hihetetlenül kitartó karakter, elveihez élete árán is ragaszkodik.

A tavaly év végi Hungarocomixra megjelent 112 oldalas képregény a tavaly megjelent kötetetek között különleges helyet foglal el. Témájában, grafikájában és hangvételében is egyedülálló.

Nehezen fogalmazom meg, amit mondani szeretnék. Leopold Maurer Csatornája jut eszembe róla, bármennyire nem hasonlítanak, de rokonok, méghozzá a műnek az olvasóhoz való viszonyával kapcsolatban. Amellett, hogy mindkét mű komolyan is veszi magát, azaz mondani, átadni, közölni szeretne valamit, ironikus és önironikus mindkettő. Mindkét mű megtiszteli az olvasót azzal, hogy egyrészt ad könnyen értelmezhető, szórakoztató fordulatokat, másrészt bízik abban, hogy az olvasó némi energiabefektetést végez, hogy élvezze a művet. Vagy ismeri a kultúrkörnyezetet, melyben a mű él, vagy megismerni vágyik azt. Felnőttnek nézik az olvasót, nem kamuznak, nem terelnek, nem blöffölnek, nem „csak úgy” létrejöttek és publikálódtak, hanem alapos átgondolásból, elszántságból ihletett művek. És rokonok abban, hogy Maurer is empátiával mutatja be a végül is gonosz kancellárnőt, Dudás sem ítélkezik, inkább szórakozik a maga teremtette semmirekellőn.

A Három Madár Műhely egykori tagjának elegánsan pazar, egyszerre laza és kötött, változatosan tusolt és lavírozott grafikája tökéletes összhangban van a legtöbbször kordában tartott, néhol finoman elengedett prózával. Ezek nem laposan vicceskedő, nem is fennkölt irodalmi költések, hanem jó energiával megírt, megszűrt, stilizált képregényszövegek.

Még valami. Mai, genderérzékeny korunkban kritika lehetne, hogy nincsenek különösebben árnyalt női karakterek a műben, s hogy az egész egyfajta „férfias kikacsintás” más férfiolvasók felé, de azt hiszem, egy ilyen szál zavaros, túl direkt, s felesleges lett volna ebben az „életrajzi” műben.

Az Odüsszeia újraértelmezése helyett egy szórakoztató-tanító (trendbe sorolva fél-ismeretterjesztő) képregényt kapunk, mely amellett, hogy idősebb olvasókat is elbájol, kiválóan alkalmas arra, hogy önálló műként történő élvezete és értelmezése mellett nyitott gondolkodású fiatalokkal is megszerettessük és megismertessük az ókori világ ezen gazdag, gyönyörű, „átképzelt” szakaszát.

Exportálnám.

Lénárd László

Galéria:

Facebook Hozzászólások